Halmágyi Pál szerk.: Mályusz Elemér emlékezete 1898–1989. A Makói Múzeum Füzetei 92. (Makó, 1999)

Mályusz Miklós: A Mályusz család

Az orvostudomány azóta nagyon sokat fejlődött, így ma már tudjuk, hogy makkegészséges volt, semmi baja sem volt még ekkor a szívének. Tibor, Apám öccse, a műegyetemet végezte el és a Hoffher és Schrantz (úgyis mint Vörös Csillag) traktorgyárban dolgozott, az első világháború utáni nyomorban vesetuberkulózist kapott, amibe korán, 43-ban belehalt. Előtte egy évvel halt meg Emmi nénénk is egy ostoba vasúti szerencsétlenség következtében. Az ő halála különösen megrendítette Apánkat. Anyám szerint akkor sírt Apám életében utoljára. Nos, ez az a családi háttér, amit előzményként szükségesnek tartottam felvázolni, mert ez a család múltjával és jelenével Apám személyiségére komolyan kihatott. A klánhoz Apám mindig hű maradt, rokonain kívül csak vallási meggyőződéséhez és a történelmi igazsághoz ragaszkodott élete végéig. A családi eredet iránti érdeklődés hajtotta őt 1918 nyarán a Felvidékre is. Mint tudjuk, az itt szerzett adatok indították el karrierjét, de ennek ismertetése nem az én feladatom. Eddig a családi múlt, mint láttuk, csak többé-kevésbé volt szerencsés. Hogy Apám jelene majd mindig szerencsésen alakult, azt már nem kis részben Anyámnak köszönhette, aki 1932-ben lépett teljes határozottsággal Apám életébe. Dr. Császár Edit német eredetű, de színmagyar érzelmű dunántúli-pesti polgárcsalád sarja, finom lélek és igazi úriasszony volt a szó régi értelmében. Mint színháztörténésznek tekintélyes történelmi és irodalmi műveltsége volt. Munkássága közismert. Kitűnő memóriája, nyelvtudása és remek humora nagy segítségére volt életében. Az igaz viszont, hogy éles nyelvétől retteghetett mindenki, akit ő nem kedvelt. Ilyen azonban kevés akadt, Anyám kimondottan szeretetreméltó és kedves, társaságot kedvelő lény volt. így nagyon jól kiegészítette Apámat, aki ugyan nagy charmeur tudott lenni, de nem túl gyakran tett kísérletet arra, hogy környezetét elbűvölje és a társaságot is csak módjával kedvelte. S mondjuk meg őszintén, Apám a legszelídebb emberrel is össze tudott veszni, ha akart. Sajnos, elég gyakran akart. Szüleim kapcsolatáról nyugodtan elmondhatom, hogy nagyon jó házasság volt. Ami távolról sem jelentette azt, hogy sose veszekedtek volna, de „ha a Fater hisztizni kezdett", ahogy mi ezt hívtuk, akkor Anyám egy bisszig, de mindig találó megjegyzéssel általában azonnal leszerelte. Mindkettő erős akaratú, saját meggyőződéséhez feltétlenül ragaszkodó tudós volt, akikkel érdemes volt együtt lenni, mert rengeteget lehetett tőlük tanulni. Már Parkinson megírta, hogy egy gyerek a legeredményesebben a családi asztalnál tanulhat. Ezzel a szóval, hogy tanulás, tulajdonképpen el is érkeztünk Apám személyiségének egyik sarkallatos pontjához. Apám egész életén át tanult, már az iskolában is mindig mindenből tiszta kitűnő volt. Más osztályzat, mint legalábbis jeles (ha jól emlékszem tán tornából, esetleg énekből) sose volt egy indexében sem. S miután minden szülő minden korban elvárja gyermekeitől, hogy azok is sokra vigyék, tőlünk, két fiától is elvárta, hogy tanulmányi eredményeinkkel kitűnjünk. A „promotio sub auspiciis" elérése vagy el nem érése Damoklész kardjaként függött mindkettőnk feje felett. Akard kétségkívül le is zuhant, de ebbe Apám hitével ellentétben egyikünk se halt bele. Ezzel, ha csak burkoltan is, de kimondtam, hogy Apám pedagógiai képességei nagyon korlátozottak voltak: ő maga zseni lévén oly sokat várt el tőlünk, amit mi, átlagos képessé7