Halmágyi Pál szerk.: Mályusz Elemér emlékezete 1898–1989. A Makói Múzeum Füzetei 92. (Makó, 1999)

Soós István: Az újkortörténész Mályusz Elemér

Soós István Az újkortörténész Mályusz Elemér Mályusz Elemért a magyar történésztársadalom elsősorban mint a 20. századi magyar középkorkutatás egyik legnagyobb, ha nem a legjelentősebb történetírójaként tartja számon. Ismert azonban, hogy univerzális tehetsége révén alig akad a magyar politika-, társadalom-, gazdaság- és kultúrtörténetnek olyan területe az Árpád-kortól a 20. századig, melynek igen magas színvonalú művelője ne lett volna. Az azonban kevésbé ismert, hogy a pályafutását középkori témával kezdő, az 1920-as évek elején magyar történésztársadalomba üstökösként berobbanó alig 22 éves ifjú történész, amellett, hogy érdeklődésének középpontjában továbbra is a magyar és nyugat-európai középkor tanulmányozása, illetve kutatása állt, majdnem két évtizeden át behatóan a 17-19. század magyar társadalmának és kultúrájának történetével is foglalkozott. A koraújkor és az újkor históriája Mályusz számára nem volt terra incognita. Ahogy később vallotta, sohasem idegenkedett az újkori történelmi problémák vizsgálatától, ahogy azt pályafutását visszaidézve az 1970-es évek elején írott, kéziratban maradt emlékiratában írta.

1 Már szegedi gimnazista korában, mindenekelőtt történelemtanára, a jeles újkortörténész Balanyi György hatására és szakértő figyelme mellett számos olyan kisebb munkát készített, melyekben Machiavelli és a reformáció korával vagy éppen a török 1529. évi hadjáratával foglalkozott, de nem kerülte el figyelmét az első nagy világégés kirobbanása okainak vizsgálata sem.

2 Mindezek a korai szárnypróbálgatások mély nyomokat hagytak benne, és bár az egyetemi évek alatt professzorai, elsősorban Hóman Bálint ösztönzésére a középkor felfedezésére indult, sohasem hanyagolta el elsősorban a külföldi (német) történetírás legújabb eredményeinek (főleg Friedrich Meinecke), egyidejűleg Nyugat-Európa újkori társadalom- és művelődéstörténetének (Huizinga) tanulmányozását. Koraújkori témát választott egyetemi szakdolgozatának tárgyául is, nevezetesen a 16-17. századi magyar humanizmus egyik neves egyéniségének, Verancsics Mihálynak irodalmi munkásságát.

3 Azt azonban maga sem hitte, hogy már történetírói pályájának kezdetén nem kedvtelésből, illetve érdeklődésből, hanem kényszerűségből kell az újkori magyar történettel foglalkoznia. 1920 őszén ugyanis Szekfű Gyula és Domanovszky Sándor támogatásával több ifjú történésszel (többek között Miskolczy Gyulával, Hajnal Istvánnal) együtt a Magyar Történelmi Társulat három hónapra ösztöndíjat biztosított számára és Bécsbe küldte, ahol a Haus-Hof-und Staatsarchiv-ban kutatott. Eredetileg arra kapott megbízást, hogy a bécsi kamarilla refomkorra vonatkozó állagait tanulmányozza, de a császárvárosban derült ki, hogy a neoabszolutizmus, azaz a Bach-korszak nemzetiségi politikájára vonatkozó dokumentumokat, továbbá az 1850-es évekbeli osztrák minisztertanács jegyzőkönyveit és egyéb iratait kell feldolgoznia, fontosságuk szerint kimásolnia és regesztáznia. A nemzetiségi kérdés kútfői közül kizárólag a román és a szerb anyagokat gyűjtötte ki, meglehetősen kedvetlenül, hiszen úgy érezte: másodrangú munkát bíztak rá, holott mint maga később emlékirataiban megjegyezte: „már ekkor törté27