Halmágyi Pál szerk.: IV. Honvéd emléknap Makón 1997. A Makói Múzeum Füzetei 91. (Makó, 1998)
Dr. Pálffy Géza: A bécsi katonai vezetés védelmi politikája a Temes—Maros vidékén a 16. század elejétől a 18. század közepéig
delmi zóna igen jól kiépített voltát és hatékonyságát mutatja, hogy — ellentétben a középkori magyar királyság déli határvédelmi rendszerének túlnyomó részével — még I. Szulejmán szultán 1526. évi győzelmét és a vele együttjáró páratlan veszteségeket is sikerült (legalább részben) túlélnie. Noha a horizontálisan és vertikálisan egyaránt tagolt védelmi övezet katonai parancsnoka, Tomori Pál kalocsai érsek holtan maradt a mohácsi csatatéren, a főkapitányság legdélibb, Al-Duna menti várai pedig elestek, a keresztény kézben maradt Temesvár központtal mégis még hosszú ideig lehetőség nyílott arra, hogy a Béga és a Temes partján fekvő várakat korszerűsítsék, illetve északabbra, a Maros-mentén újakat emeljenek, avagy régi középkori várakat, udvarházakat erősítsenek meg, az elvesztettek helyett pedig ez utóbbiakat, illetve a tőlük északabbra fekvő vármegyéket rendeljék az alsó részek főkapitányainak parancsnoksága alá. A kérdés pusztán az volt, hogy az ország 1526-ban megválasztott két új uralkodója, Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd közül a polgárháborús viszonyok között melyik képes ennek a feladatnak a végrehajtására. Mindez azonban elsősorban attól függött, ki birtokolja a régió központját, Temesvár várát és a Maros-parti jelentősebb városokat és erődítményeket, elsősorban Szegedet, Csanádot és Lippát. Miután a távoli Spanyolországban székelő V. Károly császár számára öccse, I. Ferdinánd magyar királysága a Mediterráneum és Észak-Afrika után csak a harmadik törökellenes hadszíntérnek számított, valóságos csodának tartható, hogy a Mohács utáni években mégis a Habsburg uralkodó kezén volt Temesvár és vidéke. Szapolyai János ugyanis — aki néhány év alatt végérvényesen a szultán által számára „felkínált" zsákutcába sodródott, majd a török mindig felhasználható ütőkártyájává vált — ezen az országrészen már csak földrajzi helyzetéből kiindulóan is meglehetősen előnyösebb helyzetben volt ellenfelénél. Amíg azonban az ország oly jelentős két birtokosa, mint Perényi Péter (1526-1527), majd enyingi Török Bálint (1528-1530) töltötték be I. Ferdinánd hűségén az alsó részek főkapitányának tisztét és tartottak ki az idegenből érkező uralkodó pártján, Szapolyainak kényszerűen kellett tudomásul vennie: kedvezőbb katonai és hatalmi pozíciói sem teszik számára lehetővé a Temesköz és a Marosmente nyugodt és biztonságos birtokbavételét. Mindemellett a Habsburg uralkodó idegen tartományainak zsoldján Magyarországra érkező csapatokat vezető királyi főhadparancsnokok (id. Niklas Graf zu Salm, majd Hans Katzianer stb.) sorában is voltak olyanok, akik felismerték, hogy az ország keleti területeinek a törökkel szemben történő biztosítása érdekében mily nagy szükség van ennek a területnek a megtartására és a majdani védelmi hálózatba történő integrálására. Erre utal például, hogy Ferdinánd király hadi tanácsosai szorgalmazására 1528 nyarán ideiglenesen Magyarországon alkalmazott krajnai hadszertárnokát (Zeugwart in Krain), Martin Fleugaust a temesközi és Maros menti határvárak (Szeged, Temesvár, Csanád és Lippa) megszemlélésére rendelte, elsősorban abból a célból, hogy részletesen felmérje, miként lehetne ezeket a várakat a török elleni védelem céljára megerősíteni és egyúttal a régi határvédelmi zónát új életre kelteni. Török Bálint temesi ispán Szapolyaihoz való pártolása viszont keresztülhúzta Ferdinánd minden számítását, hiszen ettől kezdve két évtizeden át igen kevés reménye maradt ennek a területnek a birtoklására. 18
