Halmágyi Pál szerk.: IV. Honvéd emléknap Makón 1997. A Makói Múzeum Füzetei 91. (Makó, 1998)
Dr. Pálffy Géza: A bécsi katonai vezetés védelmi politikája a Temes—Maros vidékén a 16. század elejétől a 18. század közepéig
főkapitányságok rendszerének a modern hadügy kívánalmainak megfelelően megreformált változatát állítsák fel újra, javaslataik Bécsben nem találtak meghallgatásra. Ebben az esetben ugyanis a magyar rendek és katonai főméltóságok megőrizték, sőt jelentősen megerősítették volna a hadügy központi és helyi irányításában betöltött szerepüket. A Haditanács azonban semmi áron sem volt hajlandó lemondani a határvidékek idegenből, azaz kizárólagosan Bécsből történő irányításáról. Mindez a Tisza és a Maros szűk vonala mentén azt eredményezte, hogy a vármegyei közigazgatást nem állították helyre, hanem helyette a bécsi katonai vezetés koordinálása mellett a XVIII. század első éveiben Szeged központtal létrehozták az úgynevezett tiszai, Arad székhellyel pedig a marosi határőrvidék-zónát. Míg a korábban jelentős és ekkor erődítményekké átépített végvárakba reguláris ezredekbe szervezett német helyőrség került, addig a kisebb várakban és part menti őrhelyeken, az úgynevezett csárdákokban a török elől Magyarországra menekült, majd ott katonáskodás fejében különféle kiváltságokkal letelepített szerb (rác) határőrök teljesítettek szolgálatot. Az ország védelmét reálisan tekintve azonban ezekre a határvédő alakulatokra igen nagy szükség volt, hiszen a török hadvezetés a Magyarország területéből számára egyedül megmaradt Temesköz védelmére továbbra is különös figyelmet fordított. A keresztény határvédelemhez hasonlóan a nagyobb várakban és erődítményekben igen jelentős helyőrséget fizetett a szultán (például Temesváron több mint 3000 főt), míg a kis Maros menti várak néhány tucatnyi katonaságának (Csanád: 40, Lippa: szintén 40 fő) az állandó strázsaállás jutott feladatul. Egy békésebb korszak nyitánya: az 1718. évi pozsareváci béke A fokozatosan újratelepülő Makó mezővárosa maga ugyan nem, de a környékén található jelentősebb egykori várak és őrhelyek a csanádi török határvár közvetlen szomszédságában természetesen az aradi határőrvidék szerves részévé váltak. A város helyzetén — kamarai birtoklása mellett — valamelyest a környék legjelentősebb magyar birtokosa, a csanádi püspök állandó közbenjárásai, majd másfél évtizeddel később az újabb Habsburg—oszmán háborúk (1716-1717) könnyítettek. A karlócai békesség ellenére a két világbirodalom között kirobbant újabb fegyveres konfliktus ismét a keresztény seregek sikerét hozta. A zseniális Prinz Eugen (magyarosan Savoyai Jenő) ugyanis előbb 1716 augusztusának elején Péterváradnál verte meg Ali nagyvezír seregét, majd október 16-án másfél hónapos ostromlást követően Temesvár erődjét is visszafoglalta. Miután pedig 1717 augusztusának közepén Belgrád bevétele koronázta meg a sikeres keresztény hadműveleteket, III. Ahmed szultán a következő esztendőben megkötött pozsareváci békében kénytelen volt lemondani a Temesköz (avagy miként ez időben már gyakorta nevezték: a Bánság) és a Szerémség területéről is. Ezzel az 1521. évi első török hódítások után csaknem kétszáz esztendővel a történeti Magyarország teljes területe felszabadult az oszmán uralom alól. A Tisza és a Maros vidékének lakossága számára azonban a tényleges béke csak másfél évtizeddel később, 1741-ben köszöntött be. A Szeged és Arad központú határőrvidéket véglegesen csak ekkor számolták fel. Erre ugyanis — egyébként teljesen logikus katonai megfontolásokból — csak azután volt lehetőség, hogy a Temesköz 26
