Halmágyi Pál szerk.: IV. Honvéd emléknap Makón 1997. A Makói Múzeum Füzetei 91. (Makó, 1998)
Dr. Pálffy Géza: A bécsi katonai vezetés védelmi politikája a Temes—Maros vidékén a 16. század elejétől a 18. század közepéig
főkapitánya egységesen parancsnokolt a felső-magyarországi végvidék váraiban szolgáló királyi hadinépnek és a tizenhárom megyére kiterjedő kerület vármegyei és nemesi felkelő katonaságának egyaránt — azonban immáron kettős feladata volt. Míg a központi fekvésű végházak az ez időre egyre jobban kiszélesedő török hódoltsággal szemben igyekeztek oltalmat nyújtani a királyi magyarországi alattvalóknak, addig szatmári nyúlványa egy Erdély felől érkező támadás kivédésére volt hivatott. Az 1570-es évekre ugyanis Szapolyai János Zsigmond Kelet-Magyarországra, majd egyre inkább az erdélyi területekre szoruló királyságából megszületett a töröktől külpolitikailag mindvégig függő, annak éves adót fizető, ugyanakkor belpolitikájában teljességgel független erdélyi fejedelemség. Ez a török vazallus keresztény államalakulat pedig ettől kezdve már egyúttal riválisa és potenciális ellenfele is lett a Habsburg uralkodók kormányozta királyi Magyarországnak. Mindemellett és mindennek ellenére a Partium területén még ez a töröktől részleges függésben élő állam is kiépítette saját törökellenes határvédelmi övezetét, a váradi főkapitányságot, amelynek névadó központja 1660. évi elestéig éppen az az erődítmény lett, amely korábban az 1550-es derekán közel fél évtizedig a bécsi katonai vezetés védelmi koncepciójában is oly fontos szerepet töltött be. Sőt amikor a XVI-XVII. század fordulóján dúló tizenötéves avagy hosszú török háború (1591-1606) idején a politikai és katonai helyzet lehetővé tette, az Udvari Haditanács és a magyarországi császári hadvezetés nem szalasztotta el kihasználni a kínálkozó lehetőséget, hogy 1598ban nyolc esztendőre ismét birtokba vegye a Sebes-Körös-parti erősséget. Ezzel pedig, hacsak rövid időre is, de részben újra felelevenítette az egykori alsó részek főkapitányságának emlékét és egyúttal előkészítette második, ugyancsak elvetélt kísérletét Erdély megszállására és a királyi Magyarországgal történő egyesítésére (1600-1603). A török kiűzése és a Tisza—Maros vonalának katonai határőrvidékké történő szervezése (1683-1718) A tizenötéves háborút és Bocskai István hajdúkatonáinak felkelését lezáró 1606. évi zsitvatoroki és bécsi békéket követően még csaknem egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Makó, Gyula és a Maros menti területek ismét a magyar királyság részét képezhessék. Az ország életében teljességgel új korszakot nyitó változásra az 1683-ban megkezdődő törökellenes felszabadító háború teremtett lehetőséget, amelyben a harmincéves háborút (1618-1648) követően megszületett állandó és immáron a korábbinál sokkal szervezettebb utánpótlással rendelkező császári hadsereg sorozatos győzelmeket aratott a válságok sorát átélő, ugyanakkor még mindig páratlanul jelentős anyagi és katonai erőforrással rendelkező oszmánok fölött. A tiszántúli területek életében az első fordulópontot még Buda 1686. évi elfoglalását megelőzően Szolnok (1685), majd bő fél évtizeddel később, hosszú blokádot követően Várad visszafoglalása (1692) hozta. Ezen két kulcsfontosságú török erődítmény elfoglalásával a császári hadvezetésnek igen jelentősen javultak a pozíciói ahhoz, hogy hamarosan egészen a Tisza—Maros 24
