Halmágyi Pál szerk.: IV. Honvéd emléknap Makón 1997. A Makói Múzeum Füzetei 91. (Makó, 1998)
Dr. Pálffy Géza: A bécsi katonai vezetés védelmi politikája a Temes—Maros vidékén a 16. század elejétől a 18. század közepéig
vajda (1552-1553) figyelmeztette I. Ferdinánd királyt, hogy Erdély megtartásához elégtelen meglévő katonai, politikai és gazdasági hatalma, hiszen ahhoz legalább 30-40 000 zsoldosra lenne hosszú távon szükség, a Habsburg katonai vezetés 1551 után fél évtizeden keresztül mégis újabb és újabb nekirugaszkodással próbálkozott meg a két magyar király országrészének egyesítésével. A kísérletek azonban 1557-re — nem kis részben éppen a szultán magyarországi hatalmának megerősödése és a meglehetősen északon fekvő füleki vár elfoglalása (1554) következtében, amely megnehezítette az erdélyi csapatokkal való együttműködést és összeköttetést — végleg kifulladtak. A törökök és az erdélyi rendek egy jelentős csoportosulásának szorgalmazására ekkor János Zsigmond, anyja és Petrovics Péter is visszatért a Királyhágón túli területekre, csapataik pedig rövid ostrom után a Forgách Simon által védelmezett Váradot is birtokba vették. Ez pedig a Várad központú alsó részek főkapitányságának végnapjait jelentette. Az utolsó Maros közeli keresztény védőbástya: a Gyula központú tiszántúli főkapitányság (1561-1566) Várad eleste a török elleni határvédelem megszervezésére 1556-ban életre hívott bécsi Udvari Haditanács (Wiener Hofkriegsrat, Consilium Bellicum, a későbbi hadügyminisztérium elődje) számára a tiszántúli területeken igen válságos helyzetet eredményezett. Míg ugyanis a törökök Maros-parti kisebb várak megszállásával használták ki a Habsburg király erőinek lekötöttségét és visszaszorulását, és ezzel ténylegesen a Maros mentén szilárdították meg a frontvonalat, addig János Zsigmond csapatai Várad és elővárainak elfoglalásával csaknem egész Bihar megyét megszállták. Pusztán egyetlen jelentősebb erősség maradt I. Ferdinánd katonaságának oltalmazásában, a Váradtól jóval délre fekvő, Fehér-Körös-parti gyulai végvár. Az elkövetkező években ezért a török hódoltságnak és az ifjú magyar király államának szorításában — hiszen 1552-ben már Szolnok vára is oszmán kézbe került — a bécsi katonai vezetés Gyulára összpontosítva tett utolsó kísérletet arra, hogy a Tiszántúl délkeleti részén hatalmát legalább kis részben konszolidálja, majd megpróbálkozzon a szinte lehetetlennek tűnő feladattal, az egyre elszigeteltebb helyzetbe kerülő Gyula és tarisznyavárai védelmével. Gyula valóban az utolsó tiszántúli mentsvár maradt a Habsburg uralkodó számára. A bécsi katonai vezetés pedig tökéletesen tisztában volt a császárvárostól oly távoli magyarországi végház jelentőségével, miként arról a vár ellátásának ügyében 1564-ben a Fehér-Körös partján járt királyi biztosok (Viktor von Stampp, Andreas Kielman és Hosszútóthy György) egyik jelentése igen kifejezően tanúskodik: „Mivel pedig Gyula várának védelme jelenti azon alsó részek nyugalmát és megmentését, ezért semmi módon sem véljük elhanyagolandónak annak szükséges megerődítését. Gyula ugyanis olyan helyen fekszik, hogy onnan az ellenség, ha annak kezébe kerül (mitől Isten óvjon) nemcsak azon részeket birtokolhatja, amelyeket a Tisza és a Maros folyók zárnak közre, hanem igen könnyen Erdélyt is megszerezheti." Ezek után aligha csodálkozhatunk azon, hogy néhány évvel később I. Ferdinánd királynak ez időre a magyarországi hadügyekben egyre nagyobb jártasságra szert tett 22
