Halmágyi Pál szerk.: IV. Honvéd emléknap Makón 1997. A Makói Múzeum Füzetei 91. (Makó, 1998)
Dr. Pálffy Géza: A bécsi katonai vezetés védelmi politikája a Temes—Maros vidékén a 16. század elejétől a 18. század közepéig
sebb várakba osztották szét. Elképzelhető, hogy jutott belőlük néhány tucatnyi a Maros-parti makói palánkba is, jóllehet pontos adatok erre vonatkozóan nem állnak rendelkezésünkre. Azt azonban tudjuk, hogy a város lakói maguk is kivették a részüket a hódítók elleni hadakozásból, hiszen a törökök első komolyabb fellépésekor, 1551 októberében megszalasztották a nagylaki Kamber béget. 1552-ben azonban a Temes és a Maros menti területek lakóinak élete immáron végveszélybe került. A szultán hadait ezúttal is a keresztény fél késztette újabb meghatározó lépésre Erdély és a királyi Magyarország egyesítésének kísérletével. Miközben a német—spanyol zsoldosok megszállták Erdélyt és annak partiumi előterét, Kara Ahmed pasa nem késlekedett és ostrom alá, majd a vár feladását követően birtokba vette Temesvárt. Az alsó részek főkapitánysága központjának elestével és egyúttal a második magyarországi török vilájet megszervezésével a déli határvidék történetében döntő fordulat játszódott le. Noha egykori parancsnokának, Török Bálintnak a jóslata — miszerint a vár eleste egész Erdély török elfoglalását hozza magával — szerencsére nem következett be, az oszmán birodalom ettől kezdve a Maros vonaláig terjesztette ki határait. Az itt fekvő várak — köztük a makói palánk is — ekként pillanatok alatt a török— magyar frontvonalra kerültek és immáron igazi végházakká váltak. Védelmük szempontjából a legfontosabb kérdés az volt, hogy az ország keleti területein az 1551 előtti időszakhoz viszonyítva még ezen igen súlyos vérveszteség ellenére is megerősödő Habsburg hatalom miként tudja ezeket a várakat és egyéb északabbra fekvő erősségeket valamiféle új védelmi egységbe szervezni és a határvédelem szolgálatába állítani. A királyi hadvezetés próbálkozása hamarosan meghozta a kívánt eredményt. Annak ellenére ugyanis, hogy Temesvár több mint százhatvan esztendőre török fennhatóság alá került, az alsó részek főkapitányságát északabbra tolódott területi hatáskörrel Várad központtal sikerült újjászervezni. 1552-től előbb egy esztendeig — ugyan még csak ideiglenes jelleggel — a váradi főkapitány, Varkocs Tamás látott el a korábbi temesi ispánokhoz hasonló feladatkört, utódait azonban, a harcias Zaberdinus (másként Zabardy) Mátyás váradi püspököt (1554-1556), majd a később oly jelentős katonai pályát befutó ghymesi Forgách Simont (1556-1557) már ismét a régi tisztségelnevezéssel, az alsó részek főkapitánya avagy olykor már a kialakult helyzetre még találóbb tiszántúli főkapitányi titulussal illették. Noha a katonai közigazgatási egység területi hatásköre ekkor már messze volt az egykoron Hunyadi Mátyás által megszervezett és több mint egy tucatnyi megyére kiterjedő főkapitányságétól, még mindig alkalmas lehetett arra, hogy a délről jelentősen megcsonkított, északról ellenben kibővített területű tiszántúli hátország (Szabolcs, Szatmár, Közép- és Külső-Szolnok, Békés, Bihar, Kraszna, Csongrád, Csanád, Zaránd és Arad megyék) erőit mozgósítsa a török betörésekkel szemben. Makó közvetlen környékének védelmét például ez időben elsősorban azok a könnyűlovasok biztosították, akik az ekkor már Habsburg-párton és Zaberdinus, majd Forgách főkapitányok botja alatt szolgáló Perusith Gáspár alatt „in campo" teljesítettek szolgálatot. Bár a kor egyik legjelentősebb magyarországi politikusa, Báthory András erdélyi 21
