Halmágyi Pál szerk.: IV. Honvéd emléknap Makón 1997. A Makói Múzeum Füzetei 91. (Makó, 1998)
Dr. Pálffy Géza: A bécsi katonai vezetés védelmi politikája a Temes—Maros vidékén a 16. század elejétől a 18. század közepéig
Pálffy Géza A bécsi katonai vezetés védelmi politikája a Temes—Maros vidékén a XVI. század elejétől a XVIII. század közepéig A törökellenes határvédelmi rendszer a temesközi területeken 1526 előtt Makó és vidéke, azaz szűk értelemben a Maros folyó mente, tágabb értelmezésben pedig a Béga és a Temes folyóktól a Gyulát átszelő Fehér-Körösig húzódó terület, kedvező geopolitikai fekvésének köszönhetően évszázadokon keresztül igen fontos szerepet töltött be a magyar királyság ellen dél-délkeleti irányból érkező támadásokkal szemben. A Nándorfehérvár és Szörény között az országhatárt képező Al-Dunától északra ugyanis pusztán az említett folyóvizek képeztek olyan természeti akadályokat, amelyek mellé egy-egy kisebb-nagyobb vár vagy megerősített város formájában a magyar uralkodóknak, illetve ezen területek jelentősebb birtokosainak mesterséges akadályokat, azaz határ- vagy területvédő erődítményeket is érdemes volt építeniük. A középkori magyar királyság katonai vezetése a XIV. század végére egyre jelentősebb délkelet-európai hatalmi tényezőnek tekinthető oszmán—török állammal szemben ennek a területnek a jelentőségét viszonylag hamar felismerte. Erre Luxemburgi Zsigmond magyar királyt (1387-1437), majd későbbi német—római császárt azonban nemcsak saját, elsősorban a nikápolyi csatamezőn 1396-ban szerzett keserű tapasztalatai késztették, hanem azok a Temesvárról és a környező vármegyékből a budai udvarba egyre gyakrabban érkező jelentések és káijegyzékek, amelyek a törökök betöréseit és pusztításait vették számba. Miután a török könnyűlovasok a XV. század első évtizedeiben portyáikkal több alkalommal eljutottak már az ország határától sok száz kilométernyire fekvő Váradig is — átlépvén tehát a Marost és jóval túlhaladván északi irányban Makón és vidékén —, a déli határok megerősítése és a környező, az Al-Dunától elsősorban a Maros vonaláig terjedő területnek a határvédelembe való bevonása egyre inkább elkerülhetetlen feladattá vált. A legalapvetőbb védelmi intézkedéseket Zsigmond király az 1397-ben Temesváron tartott országgyűlésen hozta meg, amelyeket azután a temesközi területeken itáliai származású hadvezére, Ozorai Pipó (eredeti nevén Filippo Scolari) hajtott végre. Noha a magyar uralkodó és hadvezérei felismerték, hogy leghatékonyabban még mindig az ország határain kívülre vezetett hadjáratokkal lehet feltartóztatni a hódítókat, mindemellett hozzáfogtak annak a határvédelmi rendszernek a kiépítéséhez, amely azután ezen a területen egyre csekélyebb maradványokkal ugyan, de egészen 1552-ig védelmezte az országot. Ozorai Pipó temesi ispánként (comes Temesiensis) a temesvári diéta hadügyi határozatainak végrehajtása (elsősorban az úgynevezett telekkatonaság felállítása) mellett fokozatosan nekifogott az Al-Duna mentén fekvő határvárak királyi kézbe vételének, majd egységes rendszerbe szervezésének, illetve lehetőség szerint még újabbak (például Szentlászló) építésének is. Legfontosabb intézkedése mégis az volt, hogy bár 16
