Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)
Felföldi László: Kuferces csárdás
most előkerült makói adat segít-e ezen a helyzeten, hoz-e valami újdonságot az eddigi ismeretekhez képest? Sajnos, azt kell mondanunk, hogy ez a forrás sem kényezteti el a tánctörténészt terjedelmes magyarázatokkal a tánc eredetéről, a táncolás módjáról, zenéjéről s egyéb részleteiről. Röviden összefoglalva, a fenti köszöntőből csak annyit tudunk meg, hogy a kufferczes csárdást Balogi Bálint a város közel hatvan éves, gondok árjától megviselt esküdt bírája búfelejtőként menyecskékkel, vagy azok híján egyedül szokta eljárni, sarkantyús csizmában, cigányzene kíséretében. (Lásd a köszöntő 6-9. és a 2324. sorait.) A köszöntő, a műfaj követelményeinek megfelelően tréfás, humoros keretet teremt a számunkra fontos tánctörténeti adalékoknak, s az is kitűnik, hogy a vers írói a kufferczes táncot is eszközként használják a megfelelő hatás elérésére. Ezt a momentumot feltétlen figyelembe kell venni a szöveg értelmezésekor és hasonló szövegekkel való összevetésekor. Ahhoz, hogy a szóban forgó táncról és a köszöntőben való előfordulásáról többet tudjunk mondani, szükség van először a szűkebb makói, majd a tágabb magyarországi körültekintésre. Külön kutatást igényelne, hogy kik írták a köszöntőt, s ki volt Balogi Bálint, a köszöntő címzettje. Tudnunk kellene, hogy a táncnév és maga a tánc valóban használatban volt e Makón, vagy csak tréfás szólásként fordult elő. Sajnos sem az ebből a korból származó levéltári dokumentumok, sem Szirbik Miklós, Makó híres krónikásának följegyzései, sem más emlékek nem igazítnak el bennünket ezekben a kérdésekben. Kassai Vidor, neves színész sem emlékezik meg róla visszaemlékezéseiben. Az első konkrétabb táncos adatok — ifj. Palugyay Imre a makói és a Makó környéki magyarok táncairól szóló rövid leírása 1855-ből és a Makói csárdás kottája TJ.-től az 1850-es évekből — a helyi páros tánc hármas tagolódásáról tanúskodnak (Felföldi L. 1975). A Palugyay által használt lassú magyar, a sebesebb lejtésű csárdás és a legnagyobb lejtésű csárdás meghatározásoknak, andante, allegro és allegretto tempók felelnek meg az említett kottában. Vajon a kuferces csárdás elnevezés összefüggésbe hozható-e a Palugyay által említett elnevezésekkel? Ha igen, vajon a páros tánc egészére, vagy annak csak egy részére vonatkozik? Mivel a kérdéses dologban sem az 1860-70-es években dúlt kaláka-háborúság (Tóth F. 1973.), sem a későbbi makói források nem igazítnak el bennünket, ezen a ponton ki kell szélesíteni érdeklődésünk körét a teljes magyarországi forrásanyagra. A kuferces tánc eddigi első említése 1798-ból származik Csokonai Vitéz Mihálytól, aki a Dorottyá-jához fűzött egyik jegyzetében a következőket írja: „Az igazi magyar tánc a lassú verbunkos, amit boldog emlékezetű eleink, kik a nemzeti dolgokat korcsosodó unokáiknál jobban kedvelték, szebb és méltóbb kifejezéssel nemeses táncnak neveztek. A mi hiú, szapora és rendetlen táncunk, mellyben asszonyszeméllyek is ugrándoznak, ölelkeznek, keringenek, s kiki magáért és párjáért táncol, egész formájában megmutatja, hogy tót eredetű, az ázsiai gravitással és méltósággal átaljában ellenkezik; ezt én a nép után nevezem kuferces táncnak." (Csokonai V. M. 1987. 449.) 123
