Halmágyi Pál: III. Honvéd emléknap Makón 1996. A Makói Múzeum Füzetei 87. (Makó, 1997)
Dr. Halmágyi Pál: A „Honvéd Emléknap Makón, 1995" kiadvány bemutatása
a kedvező alkalmat, már augusztus végén frontot váltani. Horthy kormányzó azonban a szövetségesi hűség erkölcsi parancsát szem előtt tartva, nem tudta e lépést megtenni. A neves szerző felveti e téma kapcsán az egyéni erkölcsi felfogás és az ország sorsát befolyásoló döntések erkölcsi felelősségének kérdését. Nézete szerint különbség van az egyének erkölcsi álláspontja, s mint írja „a nemzetek erkölcsi törvénykönyve" között. Korom tanár úr tanulmánya második részében a magyarországi harcok kezdetének idő és térbeli kérdéseire irányítja figyelmünket. Az ő alapos kutatásaiból ismerjük a Makó—Csanádpalota—Battonya határszakasz 1944 szeptember végi eseményeit. A legapróbb részleteket is feltáró tanulmányai alapművek e témakörben. A marosi táj iránti elkötelezettségét érthetővé teszi, hogy e táj a szülőföldje. Most azonban nem a csanádi régió hadtörténetével, hanem az 1944-es országterület keleti határain augusztus végén megkezdődött harcokkal foglalkozik. A téma felvezetéseként nyomatékosan leszögezi, hogy Észak-Erdély 1940-es visszacsatolása a mind a két ország által elfogadott bécsi döntőbíráskodás eredménye volt. Azért szükséges ezt hangsúlyozni, mert újabban egyes szomszéd országbeli orgánumok úgy próbálják mindezt beállítani, mint Románia egy részének magyar fasiszta megszállását. Ennek azonban a jól ismert tények ellentmondanak. Visszatérve a magyarországi harcok kezdetének időpontjához, Korom Mihály megállapítja, hogy a Keleti-Kárpátok szorosaiban, pontosan az Úz-völgyében, 1944. augusztus 26-án késő délelőtt érték el a 23. szovjet harckocsi-hadtest egységei a magyar határt. A következő nap, augusztus 27-én az Ojtozi-szorosban a szovjetek elfoglalták az első magyar községet — Sósmezőt. A völgyekben azonban mélyebben nem tudtak előretörni, mert a székely határvédő erők, a Kárpátoktól keletre lévő területekről visszahúzódó német egységekkel, szeptember 11-ig kisebb módosulásokkal, de megtartották e terepszakaszt. Mivel itt nem tudott előretörni a szovjet hadsereg, fő erőivel megkerülve a Kárpátok koszorúját, a román kézben lévő Dél-erdélyi szorosokon jutott be a hegyvonulat mögé. Ezt akarta megakadályozni az első Dél-Erdély elleni magyar támadás, de a Kolozsvár—Marosvásárhely térségéből szeptember 5-én megindult csapatok már nem tudták elérni a hegyláncot. A szovjet egységek hamarabb, szeptember 4-én Brassónál a Tömösi-szoroson, Nagyszebennél a Vöröstoronyi-szoroson majd a Vulkáni-szoroson és Hátszegei-medencén át beértek az Erdélyi-medencébe. A második, szeptember 13-án Békéscsaba körzetéből Arad irányába indított támadás, már a szovjet csapatoknak az erdélyi hegyek közül a magyar Alföldre való kijutását akarta megakadályozni. A döntő számbeli és technikai fölényben lévő szovjetekkel szemben azonban ez nem sikerült. Szakály Sándor kitűnő fiatal hadtörténész már tanulmánya címében: „Kiugrás vagy kitartás" érzékelteti, hogy mely témakört boncolgatja. Realisztikus képet fest e vészterhes ősz hangulatáról és a később bekövetkezett események fényében úgy látja, hogy érdemben nem sokat változtatott volna az ország sorsán egy Romániához hasonlóan végrehajtott kiugrás. Az október 15-i kormányzói proklamáció kudarcának legfőbb okát abban találja meg, hogy a hadsereg, a vezérkartól kezdve az első vonalban lévő harcosig, csak azt a feladatot tudja maradéktalanul végrehajtani, amire felkészítették. A Magyar Királyi Honvédséget pedig nem készítették fel a háborúból történő kiugrásra, főleg nem az addigi fegyvertárssal való szembefordulásra. Borús József, a korszak elismert kutatója írásának első részében arra a kérdésre keresi a választ, hogy lehetett-e valami reménye Magyarországnak olyan béketárgyalásra, ahol beleszólhat az ország sorsának alakításába. E tekintetben az 1944 szeptemberében indított Dél-Erdély elleni támadások — bár semmiképpen nem voltak 27
