Halmágyi Pál: III. Honvéd emléknap Makón 1996. A Makói Múzeum Füzetei 87. (Makó, 1997)
Dr. Trogmayer Ottó: A magyarok nyilaitól...
látlan számú nyílvesszőt, adott esetben a tegezeket újra kellett tölteni. Talán a katasztrofális augsburgi csatavesztésnek, pontosabban feltételezhető igen magas emberveszteségnek egyik oka lehetett, hogy a harcra képes alakulatokat elvágták utánpótlásuktól, azaz a lovasoknak nem volt elég nyílvesszőjük. Ezeket a nyílvesszőket sem szórták támadás közben számolatlanul az alább elmondandók figyelembe vételével: a nyugati íjak hatótávolsága mintegy 40 méterre tehető, ugyanakkor a nagy erejű reflexíjak mintegy 70—80 méterre repítették a nehéz vas nyílhegyeket. Ezek szerint az ellenség lőtávolságán kívül maradva mintegy 30—40 méter olyan zóna maradt, amelyből úgyszólván sebezhetetlenül áraszthatták el nyílzáporral az ellenfél csatarendjét. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a lovasok támadását a nyugati vitézek állva várták, így a két csatasor nem ütközött frontálisan. Könnyű fejszámolással meggyőződhetünk arról, hogy a forrás szerint vállal a vállhoz simuló lovasok a szoros rendben egymás mellé sorakozó ezredek vágtató lovai 10 másodperc alatt 100 métert tettek meg, azaz annak a 30 méternek a megtételére, amelynek során lőni is kellett, meg a lovakat időben megfordítani, mindössze 3-4 másodperc jutott. így minden valószínűség szerint egy-egy színlelt támadásnál mindegyik harcos 2-3 nyilat tudott kilőni valószínűleg egyet frontálisan, kettőt pedig hátrafelé nyilazva, hiszen a nyílzápor csak így lehetett hatásos. Ezek a színlelt támadások bontották meg azután úgy az ellenség hadrendjét, hogy a széttöredezett csatarend réseibe férkőzve a harcot szálfegyverekkel, de még inkább közelről leadott célzott lövésekkel eldönthessék. Egy-egy ilyen csatába meggyőződésünk szerint nem lehetett olyan századokat és ezredeket harcba vetni, melynek tagjai csak úgy általában harcra fogható fegyverforgatókból állottak. Azt természetesen feltételezzük — a nomád életmód néprajzi párhuzamai alapján —, hogy a társadalom férfitagjai — nagy valószínűséggel a nők egy része is — kitűnően lovagoltak és magas szinten forgatták fegyvereiket. A korábbiakban leírt lovas manővereket azonban csak jól begyakorolt, folyamatos harckészültségben tartott csapattestekkel lehetett végrehajtani. Ez a kiképzés és gyakorlás csak folyamatos lehetett és a manőverekben résztvevőktől rendkívüli fegyelmet követelt. Elég volt ugyanis néhány lónak, illetve lovasának rossz ütemben mozdulnia és az egész csatasor összeomolhatott. Ezeket a hadmozdulatokat minden bizonnyal kürtjelzésekkel irányították. A régészeti leletanyagban egyelőre hiányzik a tülök vagy kürt. Nagy valószínűséggel, a szaruból készült hangszerek némelyikét beletették ugyan hordozóik sírjába, azok azonban nyomtalanul elkorhadtak és esetleges fémfüggesztőikre régészeink még nem figyeltek fel. Ezek a kürtök szarvasmarha szarvából készülhettek, gondoljunk csak köznyelvi megnevezésükre „tülkös szarvú jószág". A kürt használatára utal a Léi és Bulcsú halálához kapcsolódó monda, valamint a jászberényi Lehel kürt is. Ez utóbbi a vizsgálatok szerint minden kétséget kizáróan bizánci területen készült, s vagy ajándékként, vagy rabolt tárgyként kerülhetett a Kárpát-medencébe. Nem zárja ki azonban, hogy nem lehetett nemes anyagból készült kürtjük honfoglaló elődeinknek, hiszen más, a trópusi világból idekerült import tárgyakra jó bizonyítékok az ékszerként megjelenő kauri kagylók, vagy akár a fejedelmi jelvényként számon tarott, ún. bécsi szablya markolatának cápabőr borítása. A kürtjelzéssel vezényelt csapatmozdulatokra és a szigorú fegyelemre igen jó példa a Szent Gallen-i kaland egyik epizódja. Ki kell emelnünk, hogy ez az egyetlen forrás, amely kedvező színben tünteti fel 10. századi elődeinket. „...Amikor pedig pihenőidő alatt megkérdezték Heribaldtól, hogyan tetszettek neki Sankt Gallen nagyszámú ellenségei:" „Hát — szólt — a lehető 23
