Halmágyi Pál szerk.: II. honvéd emléknap Makón 1995. A Makói Múzeum Füzetei 85. (Makó, 1996)

Borús József: Az 1944 szeptember-október eleji harcok kilátásai

Borús József Az 1944 szeptemberi—október eleji harcok kilátásai Az 1944 nyár végi—ősz eleji, térségünkben történt harcokkal, ezek kilátásaival foglalkozva rendkívül érdekes, egyben azóta is vitatott kérdés a szeptember 5-én Kolozsvártól délre, illetve 13-án Arad irányába indított két támadás. Akkor is, és a következő évtizedekben is megfogalmazódott olyan vélemény, hogy ezek a támadások voltaképpen károsak voltak, mert csak rontották Magyarország esélyeit, megítélését a győzelem felé közeledő hatalmaknál. Előrebocsátva, hogy hasznosnak egyik támadást sem lehet nevezni, és hogy mindkettő eleve reménytelen és kilátástalan volt, szeretnék rámutatni arra, hogy a Magyarország (esetleges) esélyeivel kapcsolatos állítások akkor, e támadások előtt — és részben még utánuk is — abból a teljesen alaptalan, nyugodtan mondhatjuk: naiv reményből táplálkoztak, hogy Magyarországnak van, lehet reménye valamiféle olyan békére, amely feltételeinek a megállapításakor neki is szava lehet. Más fogalmazásban: van remény az „országgyarapítás" során visszakapott területeknek, ha nem is teljes mértékű, de legalább részleges megtartására. Nem hiszem, hogy ezeknek a — hangsúlyozom — naiv nézeteknek a cáfolatával itt bővebben kellene foglalkozni. A probléma — valójában tragédia — ott van, hogy a trianoni békeszerződés kisebb vagy nagyobb mérvű revíziójának a gondolata még napjainkban is fel-felbukkan. Arra viszont talán nem felesleges kitérni, hogy ilyesminek akkor, 1944-ben sem volt semmiféle ralitása. Bethlen István volt miniszterelnök, véleményem szerint az 1939 és 1944 közötti időszak legjelentősebb magyar politikusa, 1944 nyarán papírra vetett emlékiratában világosan rámutatott az ezzel kapcsolatos illúziókra. Kizártnak minősítette, hogy Németország az ő oldalán harcoló Romániától, Szlovákiától vagy Horvátországtól további területeket vegyen el Magyarország javára. De voltak-e, lehettek-e Magyarországnak bármiféle reményei a Németország és szövetségesei által ekkor, 1944 nyár végén, ősz elején már erősen vesztésre állott háború utáni béketárgyalásokon? Az 1938 előtti Csehszlovákia visszaállítása éppoly elhatározott dolog volt, mint az 1941-ben magyar közreműködéssel (is) szétvert Jugoszláviáé. Az is ismert, hogy a szövetségesek a magyar képviselőkkel folytatott fegyverszüneti tárgyalásokon mindig a „feltétel nélküli" fegyverletétel alapján állottak. Végül a harmadik szomszéd, Románia, Németország oldaláról 1944. augusztus 23án sikerrel megvalósított leválása után csapatai fokozatosan harcot kezdtek a németek ellen, hozzájárulva ezzel a szövetségesek küzdelméhez. Románia ezzel megszerezte magának legalább a Magyarországnak visszaadott területekhez való újbóli hozzájutás lehetőségét, és nyomban nekilátott ezek fegyverrel történő megszerzéséhez. A történeti igazsághoz hozzátartozik, hogy a németek ellen fordult román hadsereg már augusztus végén fegyverrel kezdett fellépni Magyarország ellen is, noha a Németország ellen fordulásból a nemzetközi jog alapján nem kellett automatikusan következni a fegyveres harc megkezdésének a németek oldalán még harcoló Magyarország ellen. Ráadásul olyan területre lőttek át pl. a Marostól északra, amely mindig Magyarországhoz tartozott, és így semmiképpen sem minősülhetett Romániától „elszakított" területnek. A szeptemberi két támadás persze nem ezért, nem ilyen, lényegében nem jelentős román akciók megtorlására indult meg. A magyar politikai és katonai vezetés 17