Halmágyi Pál szerk.: József Attila emlékülés 1995. április 11. A Makói Múzeum Füzetei 84. (Makó, 1996)
Szigeti Lajos Sándor: A költői teremtés, mint kegyelmi állapot
Mint a halak s az istenek tengerben és egekben élek. Tengerem ölelő karok meleg homályú, lágy világa. Egem az ésszel fölfogott emberiség világossága. S ott vannak e motívumok a Flórának, a Bukj föl az árból s a Jelenet egy büntetőtörvényszéki tárgyalás irataiból soraiban is, az utóbbinak van a legközvetlenebb motivikus kapcsolata a [Zöld napsütés hintált...] gondolatmenetével. A vádló szavaiból idézünk: Mit vall be? amit mind tudunk már — iramló fényt a tengeren, de bűne íze (rengve lenn) fogai s ínye között bujkál! [...] Arcátlan szenvedő! Nem átalsz rettegni kínod örömét. A tengerfenék gyönyörét. Hogy a [Zöld napsütés hintált...] sorait egy tengerparti fürdésemlék felidézéseként értelmezték, abban éppen Németh Andor játszott nagy szerepet: 1938-ban, amikor közölte, címet adott neki: Tengeri fürdő, de bizonyára zavarta, hogy nem kerek, nem lezárt írásmű, hogy negyedik szakasza csonka, ezért az utolsó két sor híján közölte, hasonlóan járt el, azaz töredéknek tekintette Bálint György, Kardos László, B. Szabó György is. 1 0 Az utolsó, csonka versszak nélkül esetleg jobban elképzelhető, hogy egy tengeri fürdés emlékét olvassuk, a vershez azonban szervesen hozzátartozik e két sor, s ezzel együtt sem töredék, „csonkasága" ellenére sem az; nem töredék, hanem „nyitott vers": a hiányzó két sor jelentése éppen hiányában fogható meg. Az utolsó két sor s az utolsó szó, a „kidobott" a megszületés pillanatáról, az ezt követő két sornyi hiátus pedig a megkezdődött életről „tudósít". A költő gondolkodása megfordít mindent: „képben objektiválja" az elképzelhetetlent, a magzat sejtéseit és reakcióit a születést megelőző stádiumban és a megszületés pillanatában, ugyanakkor elhallgat a költő, a „csöndbe tér" a vers a „magára ismerés" pillanatát követően, az elmondhatót — az életet — már föl sem villantva, csak sejtetve a két sornyi űrrel. Ez a versvégi csönd a kimondott szónál is beszédesebb, a kimondhatónál is mélyebb pesszimizmusról árulkodik. Az esztendő végén a halálképzethez is társul a tenger képzete s meglepő módon, a hozzárendelt ige miatt a másik őselemhez, a földhöz válik hasonlatossá: „Eltöm a föld és elmorzsol a tenger: / azt mondják, hogy meghalok." A Flóra-szerelem azonban kiszabadítja képzetei szorításából s az „űri szemle" szépségének örülnek a versek, s még a bolygók kihűlése sem kelthet félelmet: „Mert a mindenség ráadás csak, / az élet mint az áradás csap / a halál partszegélyein / túl, űrök, szívek mélyein / túl" (Flórának), „A megbántott Föld ha kihűl, / ég Flórám és szívem szerelme." 15
