Béres Mária: Az óföldeáki erődtemplom. A Makói Múzeum Füzetei 81. (Makó, 1995)

Az óföldeáki erődtemplom, Béres Mária régész, Szeged - Régészeti adatok az egykori földeákiak temetkezési szokásaihoz - A viselet elemei a 27. sírból

darabok vizsgálatának eredményei. Mint az általában lenni szokott, az írásos forrásokban és az ábrázolásokon szereplő fejdíszek — egy-két szerencsés kivételtől eltekintve — alig egyeztethetőek. Adataink révén megkülönböztetjük az abroncsszerű, többnyire 2—4 cm széles, általánosan használt karikapártát és az előpártát, mely fél karikapárta lehetett, és a homlok felett hordták. Mindkettő szabadon hagyta a fejtetőt. Elkülöníthetjük még a tág körben viselt kontypártát, "... mely középen üres, széles körnek körülbelül egyharmadát képezi, közepén 95 mm széles, végei felé 80 mm ...", s "...a fej hátulsó részén alakított kontyra erősítették, oly formán, mintha az egy hátul nyitott főkötő lett volna ..." (RADVÁNSZKY 1986, 102—103). Időben korlátozottan, főként a 17. századból tudunk példákat a koronkára, amely hátra függött, "... a fej teteje alatt, a nyakszirten viselték ... Lehetett ágas vagy ág nélküli, lapos vagy magas, gömbölyű vagy hosszas...". A pártával jobbára csak a "kopeta" révén, mint járulékos fejdísz került kapcsolatba. Nagyon szűk körben, szinte csak a Thurzó lányok között terjedt el a köpet, amely a pártát helyettesítette, de koronkával együtt is viselték (RADVÁNSZKY 1986, 104). Radvánszky is elbizonytalanodik kissé a homlokelő, a hajnyomtató és a fedél (fedelka) kapcsán; azt írja, ugyanarra a célra szolgált, azaz "... pántlikán készült, boglárokkal és gyöngyökkel megrakott hajszorító ...", csak az utóbbi kettő többnyire a főkötő tartozéka (RADVÁNSZKY 1986, 105). A kutatás kezdeti bizonytalansága után (ZOLTAI 1938, 238) általános ma már az a nézet, hogy pártát csak nők (leányok és asszonyok) viselhettek, mégpedig mást hordtak hétköznap, és mást ünnepkor. Úgy tűnik, hogy az életkor erősen befolyásolta a hordható párták formáját. Gyermekek és hajadon leányok különböző szélességű, de inkább keskenyebb karikapártát és annak változatait és kiegészítőit, míg az asszonyok a kontypártát és annak helyettesítőit, kiegészítőit viselték. A történeti források idevágó adatait nemcsak a régészeti, de a néprajzi megfigyelések is alátámasztják. A pártaviselet hagyományainak felderítésében nem kis jelentősége van az ásatásokon feltárt darabok vizsgálatának és rendszerezésének. Annak ellenére is, hogy a rendelkezésünkre álló publikált anyagban, kevés a pontosan korhatározható leletek száma, így a régészet is küzd e viseleti tárgy egyes típusainak használati ideje és köre kijelölésével. Aszóban forgó darabok korhatározását egyrészről az nehezíti meg, hogy egy-egy példányuk hosszú ideig volt használatban. A 16—17. századi hagyatéki leltárakból, hozományjegyzékekből tudjuk, a tulajdonosoknak több pártája lehetett, s ezek öröklődtek is. Az összegyűjtött néprajzi adatok utalásai szerint, ha már a párta alapja elhasználódott, díszítése pedig megkopott, a régi díszek felújításával belőlük új pártát készítettek. Szerkezetüket tekintve a párták ritkán készültek tiszta nemesfém abroncsra, sűrűbben használták alapul a kemény szövetet, a szőrt és a halcsontokat, a bőrt, a háncsot és a fonott gyékényt is. Ezt az alapot általában vászonnal burkolták, belső oldalát bélelték, s a külső oldalon is nemesebb szövetre készült a változatos díszítés. A párta hátul kapcsokkal, zsinórral, egyszerű vagy karikába fűzött szalagokkal záródott, de ezen a helyen még külön kerülhetett rá szalag vagy masni. A művelődéstörténeti forrásanyag együttes értelmezésével feltételezhetjük, de részleteiben kellő mélységgel nem taglalhatjuk a pártaviselés szokását a magyarság körében a honfoglalástól a 18. századi paraszti, népi kultúrában való elterjedéséig. Különösen a 14— 17. században váltak e tárgyak kedveltté a főúri, a köznemesi, majd a korszak vége felé a mezővárosi polgári/nemesi női viselet részeként, de megtalálhatók a falusi/pa35