Halmágyi Pál szerk.: Honvéd emléknap Makón 1994. A Makói Múzeum Füzetei 80. (Makó, 1995)

Scharrer János vezérőrnagy ünnepi beszéde

Scharrer János vezérőrnagy, a Magyar Honvédség főszemlélőjének ünnepi beszéde Tisztelt Emlékező Közönség! Elsősorban is Önöknek kell átadnom Keleti György miniszter úr üdvözletét, aki ennek a mai rendezvénynek védnöki szerepét elvállalta, azonban más okokból, elfoglaltsága miatt nem tud személyesen jelen lenni. Ugyancsak szeretném átadni Makó város polgárainak a 3. Katonai Kerület Parancsnokságának és a miniszter úr köszönetét azért a hagyományteremtésért, amelyet e megrendítő emlékműnek a tavalyi avatásával és az első honvéd napok idei megrendezésével végeztek és mely rendezvénysorozat remélhetőleg folytatódni fog. E szomorú szemű, lehajtott fejű magyar honvéd szobránál, egy magyar baka szobránál emlékezünk a II. világháború áldozataira. Emlékezni és tanulni jöttünk ide. Emlékezni és tanulni a történelemből. Egy nemzet, és különösen a mi nemzetünk, a magyar nemzet történelme kimeríthetetlen tárháza azoknak a tapasztalatoknak, amelyekből az utókor okos politikusai levonhatják mindazokat a következtetéseket, melyek a korunkra aktuálisak. Azok az események, amelyekre ez az emlékmű utal. még viszonylag közeliek. Még itt élnek közöttünk és valószínű, itt is állnak azok a bajtársak és azok a hozzátartozók, családtagok, akik soha el nem múló fájdalommal gondolnak a közel kétezer áldozatra, akiknek a neve ezen az emlékművön föl van tüntetve. Makóiak és más helységek szülöttei. Katonák, akik hősként estek el és polgárok, akik a véletlen halál áldozatai lettek. Polgárok, felnőttek és gyermekek szólnak hozzánk. Szólnak egy kegyetlen korról, szólnak egy háborúról, amely nem volt érdeke ennek az országnak, egy háborúból amelybe — úgymond — belesodródott az ország, de voltak, akik belesodorták. Egy korról beszél ez az emlékmű, amelyben e környéken is jóval több mint másfél ezer áldozatot szedett az az értelmetlen fajgyűlölet, amely vallás vagy faji hovatartozás szerint válogatta az embereket. Makó számára — és ebben talán szerencsés volt a város — a háború több mint egy fél évvel korábban befejeződött, mint az ország más, főleg nyugati részein. Kevesebbet szenvedett talán hat hónappal a háborútól, nem élte át a nyilas terror őrületét és mégis, mégis mekkora veszteségek, mennyi vér, mennyi könny és szenvedés és mekkora fájdalom és milyen anyagi károk érték ezt a várost és környékét. Most, amikor emlékezünk, arra is nyitva kell hogy legyen a lelkünk, a szívünk, az értelmünk és a fülünk, amit a történelem, amit ez az emlékmű üzen nekünk. Nekünk és az utódoknak. Üzeni azt, hogy soha többé ne legyen megkülönböztetés ember és ember között. Üzeni azt, hogy ne felejtsük el és ne mossuk tisztára a bűnösöket, de ne ítéljünk a védtelenek fölött. Üzeni azt, hogy ne engedjük meg. hogy a haza nevével visszaélve bárki, bármikor kalandor-akciókba vigye az országot, ahol magyar vér folyjon értelmetlenül. Ugyanakkor üzeni azt is — ez a mögöttem álló honvéd biztosan üzeni azt is —, hogy biztonság kell. Itt a határ mentén különösen érezhető, hogy biztonság kell. A hon biztonsága és védelme. És ez nem kockáztatható. Hogy bűnösök azok a gondolatok, amelyek valamiféle gazdasági elviselhetőség határát húzzák meg a honvédelem szükségességének megítélésekor. És összegekkel és forintokkal próbálják megmérni a védelem és a biztonság kockázatát. Hölgyeim és Uraim! Emlékezzünk. Emlékezzünk és cselekedjünk. Cselekedjünk, hogy ne kelljen soha többé újabb áldozatoknak lenni és soha többé ne kelljen újabb áldozatoknak emlékművet állítani. Köszönöm a figyelmüket. 39