Halmágyi Pál szerk.: Torma Imre emlékezete (1893–1954). A Makói Múzeum Füzetei 78. (Makó, 1993)

Péter László: A makói festő (Torma Imre 60. születésnapjára)

Péter László: A makói festő* — Torma Imre 60. születésnapjára — Élő festőművészről jubileumi alkalmakkor gyűjteményes kiállításaik kapcsán szoktak megemlékezni, s életművük áttekintésével rajzolni meg életük, művészetük fejlődését. Hogy Torma Imre mai jubileumát kiállítással nem ünnepelhetjük, figyelmeztető tény: Makó képzőművészeti életének tespedtségét, lanyhaságát, a város kulturális vezetőinek a képzőművészeti kultúra iránti közömbösségét, érdektelenségét jelzi. Évek óta nincs Makón képzőművészeti kiállítás, sem helyi művészek műveiből, sem a megyei képzőművészeti kiállítások anyagából, sem az európai, a szovjet és a magyar festőművészet remekeit bemutató reprodukciós sorozatokból, mert nincs megfelelő hely erre az egész városban. Nincs a városban komoly képzőművészeti kör sem; kiállítási alkalmak nélkül nem fejlődhetnek a régi, most is dolgozó művészek sem. Ez a közöny, a kedvezőtlen légkör hátrányosan befolyásolta Torma Imre világszemléleti és művészi fejlődését is, gátja előrehaladásának: nincs alkalma alkotásait évről évre a dolgozók és szakértők bírálata elé bocsátani, nincs módja a dolgozók észrevételeit, igényeit figyelembe venni témaválasztásában, műveinek eszmei, művészi megoldásaiban. Magárahagyottan, baráti szó és kritikus szem segítsége nélkül, de tanulnivágyóan, új életünk problémái iránt fogékony lélekkel tapogatózik. Felelősség terheli a képzőművészeti élet megyei irányítóit is, akik évek óta nem vesznek annyi fáradságot, hogy fölkeressék műtermét, elmondják véleményüket egy-egy új művéről. Kisparaszti családból született Makón Torma Imre. Apja napszámos munkával egészítette ki, amit a kis földje termett. Művészi hajlandósága már elemista korában megmutatkozott: az iskolából jövet szénnel rajzolgatott a házak szép fehér falára. Az asszonyok söprűvel fizettek e művészkedésért: „Már akkor éreztem — szokta mesélni tréfásan —, hogy a művészet rögös pálya." Szobafestőinas lett, s az első napok mázolásai után kíváncsian és naívul kérdezte mesterét: „Hát képet mikor festünk?" Mikor rájött, hogy nem ez a művészet útja, magánúton elvégezte a reálgimnáziumot. Zenei tehetséget is érzett magában, hegedülni kezdett. Hangszerkészítő nagyapjának zenei érzéke élt benne tovább. Aztán jött a háború. Ő is bevonult 14 őszén, megsebesült, vérhast kapott, hazajött... A forradalmak után, már meglett férfiként iratkozott be az Iparművészeti Főiskola festőszakára, s öt évig éjjel tanult, nappal iparművészeti vállalatoknak, a kőbányai Grünfeld-üveggyárnak dolgozott, hogy legyen miből élnie, tanulnia. Mikor végez, templomok és földesúri kastélyok freskófestéseiből talál csak megélhetést: részt vesz a budapesti egyetemi templom restaurálásában, ő festi a rákospalotai és a makói görög keleti templom faliképeit, Gerliczy báró hegyfalusi kastélyának stílutánzatait, míg a gazdasági válság még ezt a kereseti lehetőséget is elveszi tőle. 1926 óta újból szülővárosában él, ragaszkodik szülőföldjéhez, a hazai tájat és embert próbálja művészileg megragadni. Tudatos nála ez a szülőföldszeretet: ezért jogos őt, mint „a makói festőt" emlegetni. Több kiállításán váltott ki művészete elismerő kritikát. Az 1924-es monzai nemzetközi ifjúsági kiállításon, majd később az 1937-es nápolyi nemzetközi tárlaton kitüntették. Itthon egyszer Szegeden, egyszer a budapesti Nemzeti Szalonban kerültek művei kiállításra, s néhányszor szülővárosában. Ezeket is jórészt barátai áldozatkészsége tette lehetővé, mert anyagi lehetősége nem volt elegendő, hogy a kiállítások rendezésével járó, akkoriban jelentős pénzügyi terheket vállalhassa. Rég készül, de éppen emiatt hasztalanul, önálló gyűjteményes kiállításra, amelyre a mostani jubileum is kínálkozott. Legutóbbi kiállításán — amelyet 1951-ben a múzeum rendezett — figyelemre méltó munka-ábrázolásokkal jelentkezett. S ha még e képein is (Fadöntők, Zsákoló parasztok, Kubiko* Megjeleni a Viharsarok, 1953. december 3-iki számában. 15