Halmágyi Pál szerk.: Bodófalva telepítésének 100. évfordulója. A Makói Múzeum Füzetei 77. (Makó, 1993)

Magyari Etelka: Mi marad utánunk? (Rendhagyó visszaemlékezés Bodófalvára)

A bodói hentesek apáról-fiúra adták tudományukat. A hetvenes, nyolcvanas években híres mesterek „sánta" Balogi Sanyi bácsi, Diószegi Sándor, P. Szabó Sándor, Dobsa Imre és a fiatalabbak közül Németh Pista, Békési Sándor. Ha már el is múlt az az idő, amikor a fejőstehenek ellátták a parasztgazdaságokat tejjel, amiből a nők tejfölt, vajat, túrót készítettek, mégis minden háznál maradt 2-3 disznó a család és a városra szakadt fiatalok számára. Tréfásan mondogatták itt, hogy a fiataloknak szánt disznóknak hat sonkája van Bodón, de az öregéknek csak kettő. A disznóvágás illata olykor hazacsalta a fiatalokat is. A hetvenes évek közepén még hatalmas disznótorokat ültünk. P. Szabóéknál, Dobsáéknál, Juhászéknál, Kisséknél. A disznóvágás hagyományos ideje a tél. Az első disznóvágások András napján kezdődtek. Szilágyi András így emlékszik a bánsági telekre: „Napok óta havazott már, a hó megakadt a kilométerkövekben, ellepte a hidak alját, a sürgönyoszlopok lábait. A fák is alacsonyabbnak látszottak a hóban... Kakasok kukorékoltak a téli dombtetők felett." (Szilágyi András: Weisz, a kocsmáros, 34. old.) A disznótoros vacsorát tyúkhúsleves kezdte csigatésztával, vagy vendégszégyenítő hosszú, vékony laskával. Majd töltöttkáposzta és paprikás, csak a legvégén tudtuk meg, érdemes volt-e a böllért fizetni; ekkor került asztalra a sültkolbász, hurka majd záróakkordként a finom bodói sütemények. A disznóvágás nagy strapája mellé külön asszony kellett volna, hogy a süteményeket megsüsse, ha a gazdaasszony nem elég szemfüles, hogy a tor előtt egy-két nappal el ne készüljön. A vérest, májast, tepertőt kostolóba vitték, néhol még a kocsonyát is. A hús, szalonna, sonka belekerült a sózóba vagy páclébe, majd hat hét után a füstre. Az asszonyok üstben kisütötték a zsírt, elkészült a friss tepertő. Más vidékektől eltérően itt csak ritkán készítettek a vacsorához abalevest, az abálóban főtt húsok levéből, rizzsel, zöldséggel, répával, jó tejfölösen. A hetvenes években éltek még a disznótoros néphagyományok is, a tréfás disznósirató és az álarcosok vidám köszöntése. Ha a gazda nem ismerte fel a köszöntőket, akik harisnyát húztak a fejükre, ki maszkírozták magukat vagy álarcot öltöttek, drágán fizetett, természetesen disznósággal. Rámenősebb köszöntők ilyenkor durva tréfát is űzhettek a figyelmetelen gazdával, szalonnát, kolbászt csenhettek el. László Rózsika és a Tófalviak még nálunk is jártak ilyen maskarában. Mondhatom, pompásan szórakoztunk rögtönzött tréfáikon. Igaz László János viccét az ugri-burgri bolháról még ma sem tudom, mert a bütykös árnyékából csak odáig jutott: volt egyszer egy ugri-burgri bolha ... Rózsika oldalba lökte és rázendített gyönyörű hangján egy nótára. János csak nem hagyta magát, ahogy a dal szünetelt, elölről kezdte: Volt egyszer egy ugri-bugri bolha ... Sőt húsvétkor is, öntözéskor, ha nem nálam kezdte a sort, akkor is ezt hallgattuk, illetve hallgattuk volna. Józanul egyáltalán nem emlékezett a bolhamesére. A mészárosokat, henteseket, konyha nélkül el sem lehet képzelni, na, de a konyhát sem fazekak nélkül. A századfordulón, mikor Bodó települt, az alumíniumot még nem használták. A hagyományos cserépedények előnyben voltak az új gyári vaslábasokkal, fazekakkal szemben. A szomszédos Lúgos városában a gyertyakészítő és kötélverő céh mellett virágzott a fazekasság is. Lúgoson a fazekasoknak külön utcájuk volt, régimódi, udvari műhellyel ellátott, közfalakkal elzárt egybeépített házak sorakoztak itt. A vásár kedden és pénteken volt Lúgoson. Kancsót, csuprot, kupát, szílvaíznek való köcsögött lehetett kapni. A lekvárfőzéshez rézüstöt használtak, az udvaron, szabad tűz fölé állították, állandó kavargatás mellett készült a jó édes, cukrot sem kívánó eledel. Bodón a hetvenes-nyolcvanas években Gellény Mihályéknál állt az üst, sokszor hetekig is főzték sorra a gazdaasszonyok a lekvárt. Ebben az időben Erdődi Kati néni, a harangozó, már hecsedli lekvár főzésre szakosodott. Ó volt az egyetlen a faluban, ki cukor ellenében hecsedli lekvárt adott el. Visszatérve a lekvárhoz, a szilva főzés közben különböző átalakulásokon megy keresztül: első formája a cibere, amely még nagyon híg, sok szem még egészben marad benne, de a gyümölcs már veszít nedvesség tartalmából. 31