Halmágyi Pál szerk.: Bodófalva telepítésének 100. évfordulója. A Makói Múzeum Füzetei 77. (Makó, 1993)

Magyari Etelka: Mi marad utánunk? (Rendhagyó visszaemlékezés Bodófalvára)

abban a deszkabódéban, esetleg szalmakunyhóban laktak, amelyet ideérkezésükkor hirtelenjében összetákoltak. A kunyhóban sok helyen együtt lakott ember, gyerek, jószág. Az ágyakat tuskólábakra rakták, mert néha nagyobb esőzésekkor arra ébredtek, hogy patakként folyik alattuk a víz. (A dombról szaladt le a völgybe ilyenkor a hirtelen sok esővíz, nem a Bega áradt meg. Ilyet magam is megértem 1975 májusában.) A lezúduló esőlé vitt magával mindent, amit a földön talált, néha még a kunyhót is. Pataki István bácsi mesélte, hogy nem volt ritka a földbevájt kunyhó sem, ahol télen megfagyott még a tej is. Az asszonyok a gyerekekkel csak később merészkedtek ide, mikor már sátrak, kunyhók, barakok álltak. Még a század elején is folyt az óriási kiirtott erdők területének benépesítése. Király József makói lakos, hadgyakorlaton lévő kiskatonaként járt itt, úgy emlékezik Bodóra, mint „kis Amerikára", ahová az embereket a meggazdagodás vágya hajtotta. Újra Varga János bácsit idézem: Sokat szenvedtek az emberek a rossz ivóvíz miatt is. Még nem voltak ártézi kutak, s egyre-másra betegedtek meg. A járványok sem voltak ritkák, főleg a himlő pusztított. Még a csúszó-mászóktól is tartani kellett, hol itt, hol ott marták meg a felnőtteket, gyermekeket a környéken hemzsegő kígyók. A szalonna a kunyhóban botra volt szúrva és csak látta az ember, hogy a kígyó tekereg fel rajta a szalonnára... Embertelen körülmények, sziszifuszi munka. Sokan meg is hátrálnak, visszatérnek Makóra vagy elszélednek a nagyvilágban a könnyebb megélhetés reményében. Helyettük, akárcsak Varga János bácsi szülei, rögtön akadnak mások a Bácskából vagy a környékről. így elég nagy a népesség ingadozása. n. A századelőn a Peregről és Makóról települteket első látásra viseletük alapján lehetett megkülönböztetni. A peregiek póriasabbak, egyszerűbbek, közönségesebbek voltak: papucs, bőgatya, borjúszájú ing, perge kalap; munkaidényben a ma is használatos kék kötény, munkakötény, amit csak nagy munka idején engedtek le a férfiak maguk elé, mintegy védőfüggönyként. Járáskor a jobb csücskét a derekukhoz csippentették. Hasznos volt ez a ruhadarab szállításra is. Gyümölcsöt, kukoricát lehetett belé tenni, ha az ember batyuszerűen összefogta a két sarkát. így ismertem meg a megboldogult P. Szabó Sándor bácsit, aki mint kurrátor gyakori vendég volt a parókián és a köténye is mindig rejtegetett valamit a gyerekek számára: vagy édes nyári almát, vagy pattogatott kukoricát nagypénteken. Valamely legendás fénykép Vereséknél a Temető-soron, egy gyolcs-gatyás őst ábrázol, akin olyan bő, apróra rakott gatya volt, hogy kétoldalt, két kezével a válláig emelte fel, mint óvodás előadások apró művésznői balettruhájukat. Igaz saját szememmel sohasem láttam, de a szóbeszédnek igen gyakran valós alapja van. A makóiak már egy polgárosultabb, városiasabb viseletet hoztak magukkal. Lúgoson — az alig 10 kilométerre levő legközelebbi városban — erős kereskedelmi központ alakult ki, mégis Aradról vették a fekete csizmát. Később, még a hetvenes években is a bőrpapucsot hordtak, amelyhez sötét csizmanadrág, lájbi, németes ing dukált és réz- vagy ezüstgombos dolmány, darutollas vagy árvalányhajas battonyai kalap. Téli viselet a suba vagy ahogy itt nevezik, a guba volt. Az asszonyok itt már nem szőttekfontak. Olcsóbb volt a városi, ipari kelme. Na, meg minden munkáskéz kellett a föld termővé tételéhez, a házak felépítéséhez. A vidék hagyományai is úgy hozták, hogy könnyebb volt elfogadni a lugosi, temesvári, lippai szabók, szűrszabók munkáját. 26