Tipity János – Tóth Ferenc: Régi makói házak. A Makói Múzeum Füzetei 74. (Makó, 1992)

Makó népi építészete

Szegfű Gyula történet nélkülinek nevezte Makót, mivel a történelem vihara nem egyszer nyomtalanná tette múltját. Amikor az ellenséges hordák végigvonultak a Maros völgyén, utánuk csak üszkös falak maradtak, vagy még azok sem. A régi Makó közvetlenül a Maros-parton terült el, hosszasan követte a folyó kanyarulatát. Az élet a víz partján zajlott, hiszen ez kötötte össze a külvilággal. Erdélyből rendszeresen úsztattak le farönköket, de ezek nem a jobbágyházak építését szolgálták. Ahhoz az erdőben vágtak ágasfának valót, kisebb oszlopokat, karókat, a Maros-parton pedig vesszőt gyűjtöttek az oldalfalak fonásához. Ezek a házak kivétel nélkül paticsfalúak voltak. Makón középkori régészeti feltárások nem történtek, de házalap ásásakor kb. húsz éve az Iskola utca végén előkerült egy 15. századi ház maradványa. Az ágasfa vastagsága alig volt nagyobb egy arasznál, amint a helyén lévő üregből, valamint az elszenesedett maradványból meg lehetett állapítani. A katasztrófa bekövetkezésekor a kemencében szalmával fűtöttek, amelyet a ráomló fal úgy elfojtott, hogy a begyújtás előtt kévébe kötött szalmaszálak a feltáráskor is úgy néztek ki, mintha csak az előtte való napokban hamvadt volna el a tűz. A ház teljes régészeti feltárását az új építkezés miatt nem lehetett elvégezni, de az itteni egykori élet fuvallata csapott meg bennünket. A szoba mintegy négyszer négy méternyi volt, ugyanis a sarkok vastagabb gerendáinak és a földbe vert karóknak -amelyre a vesszőfonat került- nyomai szintén előkerültek. A favázat kivül-belül előbb göngyöleges, majd finomra kidolgozott sárral tapasztották be. A hódoltság során Makó legnagyobb pusztulása 1697-ben következett be. Ekkor a megmaradt lakosság föld alatti putrikban húzta meg magát. A későbbiekben földbe mélyített hajlékot nem igen készítettek, ugyanis a város alacsony fekvése ezt nem tette lehetővé. Az újjátelepülés után szintén a paticsfalú házak voltak általánosak. Az igények növekedésével a vertfalú házak terjedtek el és az egy-két osztatú épületeket felváltotta a szoba-konyha-kamra tagolású, majd a még differenciáltabb alaprajz. A vesszőfonat technika pedig a melléképületeken élt tovább. Eredetileg a házak homlokzatán semmi dísz nem fordult elő. A népi építészetben a polgárosodás nyomaival a 19. század első évtizedeiben találkozunk először. Jeles népköltőnk, Gilitze István 1821-ben rosszallóan szögezte le: "Most még a paraszt is palotára vágyik". Ekkor épültek a Kálvária utcai negyven-ötven méter hosszúságú házak. A rangot nem csupán a méret fejezte ki, de megjelenése is. Oly annyira elterjedt a népi klasszicizmus, hogy az egész városképet ez határozta meg. Előbb a három ablakos kisnemesi változata jött létre, amelyet a nagygazdák vettek át. Ennek ma csupán 5