Tóth Ferenc szerk.: Címerek és díszpolgárok Makón. A Makói Múzeum Füzetei 69. (Makó, 1991)

Előszó

Előszó Hunniában valami készül... (Ady Endre) Nagy nemzeti kijózanodásunk idején, az 1980-as évek végén városunk is egyre határozottabban kereste azokat a múltjában gyökerező motívumokat, melyekben felemelkedni akarván megkapaszkodhat. Már évek óta gyűlik, izmosodik az az erő, amelyik szét akarja és reméljük szét fogja szakítani azt a keretet, ami gátja a társadalmi fejlődésnek. A gazdaság, a kultúra, az emberi kapcsolatok és tulajdonviszonyok, de a társadalmi élet minden területén változás készül. Városunkban is elindult a megújulásra való törekvés, aminek jelei számtalan formában fogalmazódtak meg. Felmerült — a soha nem szunnyadó gondolat — hogy a város régi címerét kell ismét használni. Még emlékszem olyan tanácsülésre, ahol a legfőbb sarzsi az asztalt verve mondta, nem halk hangon, hogy amíg ő a város vezetője, kereszt nem lesz a város címerében. Dr. Tóth Ferenc a rá jellemző szívóssággal kutatta a legrégebbi pecsétnyomatokat, amiben hasonló lendülettel segítette Szekeres István, az ország határain túl is ismert grafikus művész, Makó szülötte. Nem kis munka volt a kettőjük szorgalma, eredménye a mai címer és annak heraldikai magyarázata. Közben felmerült a régi utcanevek visszaállítása, egyes intézmények nevének változtatása. Mindezekről a városban fórumokon vitatkoztunk, a város szavazott a változtatások mellett, utcanév esetén olykor az utca lakossága. A lakosság összefogása, a lokálpatriotizmus erősítése érdekében felvetődött a "makói nap" szervezésének gondolata. Kerestük azt a dátumot, ahol Makó neve először szerepel valamely okiratban. Dr. Blazovich László megyei levéltári igazgató hívta fel a figyelmünket 1247. február 9-re, amikor is a város említésre került. A dátum történelmi értéke mellett azért is jó, mert februárban a város mezőgazdaságában foglalkozó lakossága is ráér jelen lenni az ünnepi rendezvényeken. Úgy gondoljuk, hogy egy városnap nemcsak az ifjúságé, hanem a város minden polgáráé. (Sajnos személyes tárgyalás és kérés ellenére a megyei televízió alig foglalkozott az eseménnyel, mert a vezető elmondta, hogy nekik atrakció kell.) Végül és nem utolsósorban gondolni akartunk azokra, akik a város érdekében egy életen át tevékenykedtek, az átlagosnál többet tettek, köztisztelet övezi őket, teljesítményük csak országos mércével mérhető, de ezt a teljesítményt éppen a változtatásra váró társadalmi formula nem ismerte el. Megszületett a gondolat, hogy a város díszpolgárává kell avatni az arra érdemeseket. Meghirdettük a javaslattételi lehetőséget és elcsodálkoztunk, hogy évüzedek alatt mennyi adósságunk halmozódott fel. Sok elismerésre méltó ember él környezetünkben, sajnos közülük többen meghaltak. Az is szóbakerült, hogy az egyszeri nagy teljesítményt is el kell ismerni, mert aki egyszer nagy dolgokra képes, az meg is ismételheti. A sok, nagy alkotó közül díszpolgárnak dr. Tóth 3