Banner János: Apátfalva néprajzi vázlata. A Makói Múzeum Füzetei 66. (Makó, 1990)
Vízi élet a Maroson
segítségével két követ is hajtott egyszerre. S az a liszt is könnyű tésztává állt össze az apátfalvi gazdaasszonyok munkás keze közt. Ma már gőzmalom őrli a lisztet, meg az a két vízimalom, amelyik a Maroson dolgozik. A Maros vizének gyors folyása lehetővé tette, hogy a legrégibb időktől kezdve vízimalmok dolgozhattak rajta. Ha végigmegyünk a parton kelet felé, ma is több helyen láthatunk mindkét oldalon malomházakat-, megmaradt, de ma már omladozó emlékei a vízi erő felhasználásának. Apátfalván a hetvenes években még 11 vízimalom őrölt, ma már csak kettő van. Hol egész közel a parthoz, hol a víz közepén végzi munkáját aszerint, ahogy a vízállás engedi. Hol egy szál pallón, hol csolnakon viszik bele az őrölni valót. Malomnak vagy pitlisnek hívják. Nagy lomha úszóteste és lapát kereke messzire feltűnik a vízen. Két hajóján erős bálványfejekhez erősített oldalak hasítják a vizet. A két hajó közé kerülő víz, megszorulva hatalmas lendülettel forgatja a nehézkesen mozgó készséget, de a sok átvitel kellő sebességet ad az őrlőköveknek. A készség egyik végével fogaskerékbe kapaszkodva adja át az erőt, a másik végével pedig a tár- vagy tombáchajón forog. Belsejében két kő dolgozik. A lapát tengelyén hatalmas fafogú kerék kapaszkodik a kisebb fogaskerékbe, hogy a kis korong segítségével hajtsa a köveket. Csendes mozgással imbolyog az egész alkotmány, ha a kerék forog. Farán ablak van, amely mellett foglal helyet a molnár elrekesztett szobácskája, melyben vastűzhely mellett beépített deszka ágyon leterített suba fekszik. Itt piheni ki az öregmolnár egész napi fáradalmát. A hajó orrában van a legény ágya. A falon szerszámok, köröskörül különböző eszközök. Idegen mesterember nem igen szokott idejönni javítani. Az egyik fal mellett szerényen húzódik meg egy 1878-ban faragott kis kocsi. Vasból lehet ilyeneket látni a nagy malmokban, de ez fából van s egy vasszeg sincs benne. Az öreg Marczika Sándor vízimolnár faragta mielőtt Boszniába ment volna. Múzeumba való példája a faragó ember leleményességének. De a malom belsejében is sok a faragott rész, az öreg faragta ráérő időben. Mennyit faraghatna most, ha jobbak volnának a szemei. Mert a vízi őrlés ideje lejárt s szívesebben viszik a gabonát a gőzmalomba, bár sokan vannak, akik azt tartják, hogy jobb ízű liszt az, amit itt őrölnek. Ma még dolgozik ez a malom, de ha végleg abbahagyja a munkát, még annyi emlék sem marad meg belőle, mint a szélmalomból, amelynek legalább az épülete felhasználható. Pusztul ez is, mint az öreg ember, s ha ma még ócsárolják is sokszor, akkor fogják megsiratni, ha végleg eltűnik, mert ez is elvisz egy jókora darabot a boldogabb világ romantikus emlékeiből. De vessünk egy pillantást a vízenjárókra is! A XVIII. század visszatelepülő vagy újra települő lakosságának — mint már említettük — háromféle foglalkozása volt: pásztorkodás, halászat és földművelés. Aki az egyikbe belekóstolt, nem igen fogott a másikhoz. Egyik öreg, 80 éves ember, akit a pásztorkodás és halászatról faggattam, egész önérzettel jelentette ki, hogy „olyasfélével" nem foglalkozott, mindég tisztességes földműves ember volt. Ha lenézett volt is a mesterség, halász ember mindég került az apátfalviak közt. Aki gyerek korában ezt a foglalkozást szokta meg, nem igen tudott egyébhez szokni. A víz 26
