Fenyvesi László: Makó mint hódoltsági nagyváros a 16. században. A Makói Múzeum Füzetei 64. (Makó, 1989)
Makó pusztulása a 15 éves háborúban
mohamedánok és görögkeletiek tragédiáját, ha a magyarok nem olyan váratlanul csapnak le a mezővárosra. Az 1590/9l-es mevadzsib-defter (zsoldjegyzék) szerint ugyanis Csanádon csak egy 73 fős helyőrség állomásozott (45 könnyűlovas ulúfedzsi és 28 gyalogos rác martalóc).3 8 Nyilván ők értesítették a portyáról a temesvári pasát, aki azonnal egy nagyobb segélycsapatot vezényelt a Maros-parti mezővároshoz. Ők azonban már késve érkeztek ide a nagy távolság miatt, s egyedül az elhurcolt török harmincados, az emin sebesült öccsét vihették magukkal vissza Temesvárra. Lehetséges tehát, hogy a makói török adó- és vámbiztos nem a helyi mohamedán kolónia szülötte volt, hanem a tartományi székhelyről került el ide. Ez annál valószínűbb, mert a csanádi szandzsák ekkor már a temesvári beglerbégséghez tartozott, 13 9 s így a tartományi székhely defterdári hivatala (kincstára) szervezte meg a makói mukátaa nyilvános árverését is. A pénzes emint nyilván azért hurcolták magukkal a magyar portyázok, hogy a kor szokásai szerint, szabadon engedése fejében busás sarcot csikarjanak ki temesvári hozzátartozóitól. 1593 őszének közepén Makó török-balkáni városnegyede és lakossága tehát megsemmisült. A mezőváros magyar népességét természetesen megkímélték a magyar portyázok, bár az biztosra vehető, hogy jónéhányuk házai és különféle javai úgyszintén károkat szenvedtek. A lakosság egyenlőre még lassú és szórványos elköltözése nyilvánvalóan már ekkor megindult Erdély, Debrecen, Kassa és más városok irányába. Prépostváry jelentése is hangsúlyozza, a török minden erővel igyekszik megakadályozni, hogy az adók, a termények és a munkaerő eljussanak Makóról és a többi nagy hódoltsági mezővárosból a királyi országrészbe, Eger térségébe. Az előbbiek esetében ez úgy-ahogy még eredménnyel járhatott, de a lakosok kitelepülési folyamatát aligha állíthatták meg. A Tiszántúl hadszíntérré vált, ahol a Habsburg—magyar királyi, az erdélyi és a török-tatár csapatok egyaránt dúltak, adóztatták, sarcoltatták, égették, pusztították és rabolták a településeket. így Makóra éppen olyan nehéz évek köszöntöttek 1593 őszétől 4 éven át, mint 1550—1552 között. 14 0 Különösen veszélyessé vált a hadihelyzet a sokat szenvedő polgári népességre 1595-től, amikor Erdély már nyíltan is beavatkozott a hadműveletekbe a török ellen, immáron nemcsak a félreguláris erőkkel és a szabad rácokkal, szabad hajdúkkal, hanem a zsoldos haderővel, a végvári helyőrségekkel is. A legjobb hadiút a tiszántúli török területre a Maros völgyén át vezetett, s amikor május 27-én Borbély György lett a karánsebesi-lugosi határőrvidék bánja, különösen megélénkültek errefelé is a portyák, a kisebb-nagyobb összecsapások, csatározások. Borbély, ez a rendkívül aktív szerepet játszó, veterán hadvezér maga is jól ismerte a Körös—Maros-közt, hiszen 1566-ig annak a Gyulának az egyik huszárfőlegénye volt, mely Makó és Szeged előteréig ellenőrzése alatt tartotta az egész vidéket. A következő két hónap folyamán a bán portyázói és más erdélyi száguldók, gyalogos hajdúk a Tiszáig, a Maros torkolatáig és a Körösökig terjesztették ki ezt a sajátos gerillaháborút. Alighanem a makóiak is sok viszontagságon mehettek át, hiszen még másfél—két évtized múlva is jeremiádos kesergésekkel emlékeztek vissza arra, miként kerültek erdélyi fennhatóság alá. 14 1 A csanádi szandzsák biztonságáért is felelős temesvári beglerbég, Mihálogli Ahmed pasa elunta az erdélyi rablóportyákat, és július legvégén Hunyad megye ellen zúdította a Maros völgyében a gyulai, jenői, a csanádi és a lippai bégek egyesített 13 8 Velics A.: Magyarországi... I. 1890. 382. 13 9 Uo. I-n. 1886—1890. passim. 14 0 Szamosközy István... 1981. 140—147.; Borovszky S.: Csanád... II. 1897. 355—356.; Szakály F.: Szeged... I. 1983. 666—668.; Csorba Csaba: Vég-Gyula... 1985. 156—161. 14 1 Uo., továbbá: 212—213. jegyz.! 30
