Fenyvesi László: Makó mint hódoltsági nagyváros a 16. században. A Makói Múzeum Füzetei 64. (Makó, 1989)
A szultáni hászváros gazdasági-társadalmi viszonyai
sich Gáspár által oly hatékonyan irányított régi vártartományt, melybe természetesen Makó is besorolt. A vereségek arra késztették a szultáni kormányzatot, hogy 1596 nyarán és ó'szén a hatalmas birodalom egész hadigépezetét hazánkra zúdítsa. Makó 2 esztendei erdélyi fennhatóság után, 1597 végén teljesen elpusztult és a permanens hadiesemények következtében hosszú évekre lakatlanná vált. 7 6 A szultáni hászváros gazdasági-társadalmi viszonyai Makó teljes egészében színmagyar népességgel rendelkezett a XVI. század derekán. A település tehát a magyar típusú alföldi mezővárosi fejlődés útját járta végig. E helységek életét mindenütt a mezővárosi magisztrátus, az esküdt elöljárókból összetevődő tanács irányította. Ennek élén Makón is a főbírót találjuk, akinek a munkáját egy kisbíró segítette; őt egyes helyeken másodbírónak, esküdtbírónak is mondták. Magát a tanácsot az esküdtek, a feltehetően utcánként választott mezővárosi elöljárók alkották. A török ugyanis nemigen szólt bele a város belső ügyeinek intézésébe (gazdálkodás, határhasználat, bíráskodás, vásári és piaci ügyek, vallási élet, iskoláztatás stb.) a városi közügyekkel a magisztrátus foglalkozott; a kádi legfeljebb felügyeleti és fellebbezési fórumot jelentett. A tanács tevékenységét a nótárius, a mezővárosi jegyző folyamatos közreműködése egészítette ki és tette teljessé. Ezek latinos műveltségű literátusok voltak, tehát legalább középfokú végzettséggel rendelkeztek. Ekkor különben Ádám „bíró" és Bálint „bíró", illetőleg három „deák": Balázs, Imre és János nevét találjuk a makói ha rácsdefterben, vagyis a kincstári fejadó jegyzékében. 7 7 Meglehet, mindahányan a város közalkalmazottai voltak: egy főbíró, egy kisbíró, egy főnótárius, két aljegyző. A makói főbíró bíráskodási-igazságszolgáltatási szerepéről nemigen került elő még adat a XVI. századból, de az bizonyos, hogy például Kamber bégtől kezdve Fráter Györgyig, ő tartotta a kapcsolatot a külső hatalmasságokkal is. Ami a mezővárosi irányítás társadalmi összetételét illeti, nem kétes, hogy a vezetés Makón is a legmódosabb cívispolgárok kezében volt. A település gazdasági élete a nagymérvű állattenyésztésen, elsősorban a marhatartáson nyugodott; ennek megfelelően, a városi közhatalom irányítását is egyrészt a pusztabérlő-marhatenyésztőtőzsérkedő nagygazdák, továbbá a leggazdagabb kalmárok, só- és borkereskedők, hajósgazdák, malomtulajdonosok, vásározó iparosmesterek aránylag szűk, tőkeerős rétege sajátította ki. Makón már az 1560-as években is félezernél több, utóbb hétszáztíz olyan lakost találtak az akkurátus török adórovók, akiknek évi jövedelme, termelési értéke, személyes vagyona meghaladta a 300 akcsét, vagyis a 6 magyar aranyforintot. A makói mezővárosi társadalom tehát nem a falusi szegénység mikrotársadaima volt, hanem a megfelelő életlehetőségekkel, vagyonbiztonsággal, munkaalkalommal rendelkező, kis- és középtermelői rétegek társadalma. Természetesen a lakosság e nagy többségét kitevő termelői réteg alatt is volt még egy csoport, úgymint a mezővárosi szegénység, a szolgák, a pásztorok, a mesterlegények, inasok és általában az elesettek, a bérmunkások világa. 7 4 a 77—78. jegyz.! 7 7 Borovszky S.: Csanád... II. 1897. 352. 17
