Fenyvesi László: Makó mint hódoltsági nagyváros a 16. században. A Makói Múzeum Füzetei 64. (Makó, 1989)
A mohácsi csatavesztéstől Mehmed bég és Szapolyai találkozójáig
A mindenféle apróságot és udvari pletykát szerfölött nagy műgonddal ránk örökítő Szerémi György atya szemléletes leírása szerint János király makói szállásán, a Pozsár-féle házban értesült nemesi párthívei húzódozó magatartásáról, mellyel lényegében véve cserbenhagyták urukat. Nem csoda hát, hogy a gondterhelt uralkodó, akit a számára egyre negatívabbá váló helyzet a szultáni Portával az év elején megkötött, kétes értékű, még kipróbálatlan paktum gyakorlati megvalósítására kényszerített, igen szomorúan járkált fel-alá az ebédlőben, kezében egy kis korbácsot szorongatva. György atya, mivel előtte álldogált Osvát kincstartóval és Kőrösy Miklós deákkal, tanúja volt királya gyötrő kétkedéseinek, sóhajtozgatásainak, aki szűkebb környezete által is magára hagyatva, önnön háborgó lelkét próbálta megnyugtatni és illuzórikus reményekkel megerősíteni. Olyasfélékkel áltatta magát, hiszen velem van a magyarok istene, s az ő segítségével a töröktől sok jót kieszközölhetek, végül pedig a keresztény hitre vezethetem őket... Ekként úrrá levén félelmén és nyugtalankodó lelkiismeretén, György atya által megparancsolta Boza Benedek kamarásnak, rakassa meg mindenféle útravalóval a szekereket. A vonakodó nemeseknek pedig csak annyit üzent, aki nem akar vele tartani a törökhöz, az legalább a fegyveres szolgáit engedje el vele az útra. Melybe persze örömest bele is egyeztek, s hogy minél távolabbra kerüljenek a török tűzfészektől, Czibak, Csáky, Kuna és Ártándy Balázs vezetésével még aznap útnak indultak Makóról a biztonságos Várad felé. 3 6 Szapolyai és a kíséretében maradt egy-két nemesúr — Verbőczi, Pöstényi, Ártándy Pál — november 11-én, Szent Márton napjának reggelén indult útnak 200 huszárjával a Maros mentén s még e szerdai napon (és nem pedig vasárnap, miként Szerémi tévesen írta 3 7) találkozott a kiváló török hadvezérrel, a szultán első számú magyarországi katonai szakértőjével, Mehmed béggel a Tisza túlsó oldalán, Tápénál. A folyó partján két nagy sátort állítottak fel, közöttük félúton két padot helyeztek el. Ezeken tárgyalt egymással a magyar uralkodó és a török hadvezér, jó négy órán át, szigorúan négyszemközt, miközben fegyveres kíséretük tagjai a folyó partján barátkoztak. A török—magyar barátsági és kölcsönös segélynyújtási egyezmény ezzel ténylegesen hatályba lépett, elindult a gyakorlati megvalósulás meglehetősen rögös és ellentmondásos, jó másfél évszázadig tartó útján. 3 8 A titkos tanácskozás befejeztével a bég és a király még egy ideig a Tisza partján sétált, majd Szapolyai „ismét eljött vacsorára Makóra, egymásnak adott kölcsönös engedelemmel a távozásra." A szemtanú Szerémi szavaiban nincs okunk kételkedni, hiszen tökéletesen visszatükrözik a tényleges helyezetet: a „szuverén" (?) magyar uralkodó — a Porta erőtlen kitartottjaként — a vele tárgyaló török tartományi kormányzó „engedelmével" térhetett vissza makói szállására. Ezzel lényegében végetért Makó szálláskörletszerepe a Szapolyai-féle, törökbarát kormányzat számára létfontosságú magyar—török tanácskozás biztosításában. A Maros—Tisza-vidék ily módon katonapolitikai és diplomáciai szempontból egyaránt felértékelődött egy időre. Végül november 13-án, pénteken reggel a király kísérőivel és a lengyel hadinéppel elvonult Csanádra, átkelve a Maros makói révjén. 3 9 3 Í Uo. 180—182.; Fenyvesi L.: A (Habsburg-)... 1986. 334—335. " L. a 70. jegyz.! 3 8 Szerémi. uo. 181—182. 3* Uo. 182—184.; Borovszky S.: Csanád... I. 1896. 278. 9
