Domokos László – Fejér Gábor – Halmágyi Pál szerk.: Emléklapok Tóth Ferencnek. A Makói Múzeum Füzetei 60. (Makó, 1994)
K. Csilléry Klára: A makói parasztbútorok
K. Csilléry Klára A MAKÓI PARASZTBÚTOROK A makói parasztházakban egykor használt bútorok a jelen dolgozat — tekintettel a terjedelmi kötöttségekre — csupán a makói asztalosmesterek által a helybeli parasztság számára előállított, festett virágozású berendezési tárgyakról kíván szólni. A makói festett bútorok mindenképpen megérdemlik a kiemelt figyelmet, hiszen jellemző, mindamellett egyedi arculatú képviselői az Alföld ún. népi, többségében városokban és mezővárosokban honos bútorművességének. Makónak azonban nem csupán a színes virágos bútorstílusa illeszkedik szervesen más alföldi asztalosközpontokban létrehozottakhoz. Tudománytörténeti okokból abban is osztozik ezeknek a központoknak a többségével, hogy parasztbútorainak az összegyűjtése és tudományos értékelése — nemkülönben a szélesebb körű népszerűsítése — igen későn indult csak meg. 1 A makói paraszt bútorokat illető ismereteknek a részben az előbbiekből következő hiányosságai ugyancsak tipikusnak mondhatók, és így a velük kapcsolatban felmerülő kérdések és az elvégzendő feladatok szintén általánosabb érvényűek. A legkorábbi időkre nézve egyenlőre még kevés makói forrás került közlésre. Tóth Ferenc levéltári anyaggyűjtésének köszönhetően ismerjük a 18. század végén és a 19. század elején a városban használatos bútorfélék listáját." Már ez a tömör összegezés is sejteni engedi a vagyoni különbségeknek reprezentációs tárgyakban való tükröződését, így az, hogy például az ágyak közt előfordult magas tornyos, illetve rámás — feltehetőleg mennyezetes — nyoszolya is. A bútorok festésében az uralkodó kik szín megjelölés mellett feltűnő fekete és zöld, illetve májszín pedig egyrészt konzervativizmusra utalhat, másrészt meg a kortársi divatújdonságok felé fordulásra. Mivel azonban 1780-ban Makó kézművesei közt még nem vettek számba asztalost 3 — 1801-ben viszont már itteni mester készítette a ref. templom szószékét 4 —, meglehet, hogy a különböző alapszínek a város lakóinak szállító asztalosközpontok eltérő kínálatát is jelzik. Őszintén reméljük, hogy Tóth Ferenc időt tud majd szentelni a jövőben ennek a nem kevés tanulságot ígérő adatcsoportnak a részletező bemutatására. Mindenesetre már az 1792-ben elhunyt Nagy Pál János, két jobbágytelkes gazdának ugyancsak Tóth Ferenctől publikált vagyonleltárából kitűnik, hogy a makói parasztházak hagyományos berendezése ekkorra lényegében elnyerte a végleges formáját. Tóth Ferenc is ennek tudatában rekonstruálta a Nagy Pálék otthonában elképzelhető bútorelhelyezést a közelmúltbeli makói szobák alapján. 5 A 18. század végi paraszti bútorvagyon megítéléséhez sokat segít az 1781. évi tűzvésznek Tóth Ferenc által közreadott kárjegyzéke. 6 Több olyan telkes jobbágy is volt, akinek a házában 2—3 ágy is odaégett; a kéttelkes Oláh Mihálynál meg 6 ruhásláda mellett elpusztult egy armárium is, márpedig ez, minthogy férfiruhával volt tele, állószekrényként értékelhető. Ez az adat már egymagában is figyelmeztet, hogy a mezővárosi módos jobbágycsaládoknál a hagyományos berendezésnek divatos újabb bútorfélékkel való bővítése jóval előbb megindulhatott, mintsem azt a kutatás korábban feltételezte. A makói bútorok formai megoldásainak és a virágozás jellemző stílusának az alakulástörténetét — a legkorábbról ismert, 1809-ből datált menyasszonyi ládától egészen az ismereteink szerinti utolsó ilyen példányig, egy 1879-ből való ládáig — nagy vonásokban sommázták már az erre irányuló közlések. A kívánatos bővebb elemzéshez a számba vehető teljes tárgyi anyag sokoldalú vizsgálatára lenne szükség. Maguknak a bútorokról leolvasható változásoknak, újításoknak a jobb megértéséhez azonban további kutatásokat is tervbe lehetne venni. Sajnos, valamely asztalosközpont mélyrehatóbb vizsgálatára hazánkban eddig nem került sor; egy ilyen munka egész tudományszakunknak nyereségét szolgálná. 41
