Domokos László – Fejér Gábor – Halmágyi Pál szerk.: Emléklapok Tóth Ferencnek. A Makói Múzeum Füzetei 60. (Makó, 1994)
Halász Péter: A makói kulákokról
számoltattak el, s ismerve a körülményeket aligha lehetett sok azoknak a száma, akik elkerülték ezt a tortúrát. Ez a szám a Makón birtokkal rendelkezőknek mintegy 6%-a. Jóval később, 1956 februárjában született egy vb határozat, amely szerint Makón 4 olyan kulák van, akiknek ún. mezőgazdaságfejlesztési járulékot kell fizetnie (tehát földje meghaladja a 25 kh-at, illetve aranykoronája a 350-et), de nyilvántartanak 356 személyt, aki járulék fizetésére ugyan nem kötelezhető, de mégis kulák. Talán még jobban érzékelhetjük az arányokat, ha azt nézzük, hogy 1953-ban, amikor a makói föld túlnyomó része már közös gazdálkodásba került s ennek megfelelően a város által kötelezően beszolgáltatandó termény mennyisége is jelentősen mérséklődött, a kulákokra kirótt kötelezettség 1,2—2,2%-a volt az összes mennyiségnek. Tudván azt, hogy a kulákok nem arányosan viselték a beszolgáltatással járó terheket, megállapíthatjuk, hogy Makó városban még az ide számított középparasztokkal együtt is meglehetősen kevés volt a kulák, arányukat tekintve jóval kevesebb, mint akár az országos, akár a megyei átlag. A kulákok törvényenkívüliségének, s az egész „kulákkorlátozásnak" nevezett boszorkányüldözésnek a gyakorlati megvalósulására hosszasan idézhetnénk a makói példát, erről a témáról akár egy külön könyvet is lehetne — sőt kellene is — írni. E helyütt azonban meg kell elégednünk azzal, hogy egy, a megyei sajtóban 1954-ben megjelent írás alapján rámutatunk a kulákkérdés lényegére. Nem tudjuk, hogy ennek a cikknek a szerzője (N. I.) hol volt az internálások legsötétebb időszakában, hol volt akkor, amikor felelős beosztásban lévő, felnőtt emberek azon vitatkoztak, hogy „ha a kulák felajánlotta a földjét a tszcs részére és azzal együtt átadta a szalmát is, akkor kötelezhető-e szalma beadására?". Mindenesetre amikor azt kapta feladatul, akkor cikket írt a párt kulákokkal szembeni politikájának hibáiról. Ebben megállapította, hogy az „elmúlt évek során helytelenül alkalmazták a kulákokkal kapcsolatos lenini-sztálini politikát." [...] Fölmerül a kérdés, hogy egy ilyen korban, mint az ötvenes éveknek különösen az első fele, amikor ennyire összekeveredtek az értékrendek, hogy azt a parasztot marasztalták el, aki a börtönből való félelmében a vetőmagnak szánt gabonát is beadta az államnak, s nem azt, aki elvette tőle; s amikor a ki tudta honnan szalajtott „nem paraszti" emberek magyarázták a makói parasztnak, hogyan kell hagymát termelni, vajon akadtak-e a hivatalban lévők között tisztességes emberek? Magától értetődik, hogy igen, még ha igyekeztek is a háttérben, mondhatni illegalitásban maradni. [...] így még 1949-ben három évre ítélték Dr. Horváth Gyulát, a városi adóhivatal vezetőjét, mert mentette az adófizetőket, s akadályozta a kulákok végrehajtását. 1951 őszén pedig Mándoki Pérerné tanácsi tisztviselőt bocsájtják el fegyelmivel az állásából, mivel „mindenben támogatta a kulá kokat." Egészen pontosan a következő „bűnöket" rótták fel neki: — felvilágosított egy kulákasszonyt, hogy burgonyabeadásának módosítása érdekében írasson kérelmet egy ügyvéddel, — rávette kolléganőjét, hogy egy kulákasszonyra burgonyában kivetett kötelezettségét javítsa át tengerire, — egy másik kulákasszonynak 75 kg helyett 100 kg búzára adott őrlési engedélyt, — munkájában nem domborította ki az osztályharcot, — az általa kezelt pénzt nem este, hanem másnap reggel adta postára, — 6 db nyomtatványt elrontott. (Ezek értékét meg is fizettették vele, mind a 24 Ft-ot!) Ezek azonban csak a kirívó esetek voltak. A makói hivatalos apparátus becsületére legyen mondva, itt nem erőltették olyan önfeledt magán szorgalommal a beszolgáltatásban hátralékosok és a kulákok megbüntetését, mint a megye jónéhány más helyiségében. A makói apparátus tevékenységére nagyjából az volt a jellemző, amiben egy ízben a begyűjtési állandó bizottságot marasztalták el, mondván, hogy a „bizottság mindaddig, amíg gyakorlatilag nem kell bekapcso22
