H. Szabó Imre: Makó az ősi ellenzéki fészek. A Makói Múzeum Füzetei 55. (Makó, 1987)

Justh Gyula

dású értelmiségi körtag. Ezért amelyik körben előadást hirdettek, abba gyülekeztek a más városrészi érdeklődők is. Nem túlzás annak a megállapítása, hogy ezek a körök a múlt század utolsó negyedében és e mostani század első felében a város politikai, kulturális és szellemi életének első fórumai voltak. Én nem emlékszem, de öregapám: Zászlós Nagy Mihály, aki a III. olvasókör elnöke volt, beszélte, hogy Kossuth haláláig divatban volt Kossuth üzeneteinek a felolvasása is, amit állva, néma csendben hallgattak a jelenlevők. Justh ritkán kereste fel a köröket. De a városban sűrűn megfordult, s ilyenkor valamelyik köri elnök lakására gyülekeztek az összes körök elnökei, ahol jelentést tettek Justhnak, meghallgatták az adott politikai helyzetről szóló magyarázatot, és vették Justh utasításait. Néhányszor jelen voltam ilyen alkalmakkor öregapám házánál. Justhot ilyenkor (kívánságára) mindig lepénnyel traktálta meg öreganyám. A lepényt, jó makóiasan, mindig fecskefarokra harapta a nagyúr, s vele szemben léniába állított székeken ültek a köri elnökök. Néma csendben, mereven, jó lépés távolságra az asztaltól, sohase az asztal mellett, és egész magatartásukkal is kifejezve azt a nagy tisztességet, amit az ilyen alkalom jelentett. A lepény után (amelyben — ismétlem — csak Justh részesült) az elnökök pohár borral a kezükben egyenként Justh elé járultak. Koccintottak és ittak a haza üdvére és Justh egészségére. Aztán jött a kihallgatás, a felvilágosítás és a különböző utasítások. A köri elnökök után, akik a kortesi szolgálatot is ellátták, jöttek a társadalmi ranglétra magasabb fokán álló rétegbe működő kortesek. Lélek István cukrász, vagyonos, tekintélyes és népszerű ember, az ipartestület elnöke. Bittó Gyula kalapos mester, a főtéren bérháza, nagy üzlete és tisztes családja volt. Marosi Hermann zsidó gabonakereskedő, az Eötvös utcán ma is megvan a nagy raktár, amelybe vagontételbe vette és szállította a gabonát. Ő a zsidó kereskedők között korteskedett. Késő este került a sor dr. Dózsa Sámuelre, a szintén zsidó vallású vármegyei tiszti főügyészre. Úgy tudtuk akkor, hogyadzsentriskedő, zsidót és parasztot mélyen lenéző vármegye ezt az egyetlen zsidót, akinek tehetsége és műveltsége közismert volt, azért tartja a vármegyeházán, az alispánt követő pozícióban, hogy elintézze azokat a fontos .ügyeket, amelyek intézése meghaladja a megyei urak képességeit. Hogy Justh miért tartotta olyan nagyra a vele való kapcsolatot, annak magyarázatát megtaláljuk abban gyűlöletig fokozódó magatartásban, amely Justh s a megyei urak között volt. Nem kétséges ugyanis, hogy Justh így legilletékesebb helyről, a vármegye főügyészétől értesülhetett a megyei urak fondorlatairól. Justhot 1884-ben választotta meg először Makó, és egy megszakítással 30 éven át képviselte városunkat a parlamentben. A választás levezetése, az arra kijelölt főkortes vezérlete alatt, kizárólag a körök feladata volt. A főkortes rendelkezésre állott az úgynevezett százasbizottság, amely a körök által delegált parasztokból állott. Justh zászlókat, a kalapokra piros tollat és a felvonulásokhoz szurkos fáklyákat küldött Makóra. Úgy tudtuk és hittük, hogy ennyit áldozott a választásokra. Egy fillérrel se többet. A fáklyásmenet a város főútvonalán a választást megelőző esti alkonyatban ment végbe. Választás napján a szavazók a körökből vonultak fel a szavazóhelyiségbe. Ünneplő feketében, ragyogó fényes csizmákban és katonás menetben. Elől az elnök, mellette a zászlótartó, hátul a rezes banda vagy cigány zenekar. Amikor a zászlótartó meglengette a zászlót, hirtelen elhallgatott a zene és száz torok kiáltotta egyszerre: Éljen Justh Gyula! A programbeszéde és a beszámoló, amelyek soha el nem maradtak, mindig rövidek, de (mint akkor mondották) annál velősebbek voltak. Az általános politikai irányzat: el Ausztriától, harc a szabad, független Magyarországért, önálló független magyar hadsereg, önálló vámterület, önálló magyar nemzeti bank, önálló külpolitika 9