Tóth Ferenc szerk.: Erdei Ferenc emmlékülés 1985. december 16. A Makói Múzeum Füzetei 54. (Makó, 1987)
MÁRTA FERENC: Tudomány és társadalom
kel, amelyek megoldása saját továbbhaladásának a feltétele, és a tudomány művelői számára ezek megoldása alapvető tudományos feladat. Természetesen a tudományfejlesztő kutatások eredményei közvetve a gyakorlati szükségletből eredő problémák megoldása szempontjából is döntőek. Ehhez érdemes kiegészítésül hozzátenni azt, amit a tudomány és társadalom, valamint a gazdaság fejlődése számtalan példával igazol, hogy ha csak a gyakorlat által megfogalmazható problémák megoldására koncentrálódott volna a tudomány erőfeszítése, akkor, kis túlzással mondva, még ma is a kőkorszakban lehetnénk, mert akkor nyilvánvalóan a gyakorlat csak azt tudta volna feladatként meghatározni, hogy a kőből minél tökéletesebb munkaeszközöket kell előállítani. Ha a motorizáció megvalósítása lett volna a központi feladat, akkor Faraday valószínűleg nem kapott volna támogatást az indukció törvényszerűségeire irányuló vizsgálataira, vagy ha a telek kommunikáció ügye merült volna fel, Maxwell, valamint Herz szintén nem részesült volna támogatásban. A társadalmi igény csak a belátható problémák megfogalmazását tudja megtenni, ez szintén nagyon fontos, de a tudomány fejlődéséből adódó problémák megoldása után, azok felhasználási lehetőségeinek megismerésében fogalmazódik meg a társadalmi igény is a használatukra vonatkozóan. Visszatérve Erdei Ferencnek a kutatás tervezésével kapcsolatos gondolataira, már a távlati kutatási terv kialakításának időszakában világosan látta, hogy lehetetlen lenne egy ország tudományos tervében az összes megfogalmazható problémákat kutatási feladatul kitűzni, mert ez egyrészt olyan kutatókapacitást követelne, amivel kisebb ország semmi esetre sem rendelkezik, másrészt pedig olyan áttekinthetetlen, széles mezőnyt alkotna, amelynek a figyelemmel kísérése és szervezése teljesen illuzórikus lenne. Éppen ezért országos kutatási stratégiát kidolgozni — jegyzi meg — csak a legfőbb problémákra lehet, azokra, amelyek alapvető gazdasági, társadalmi, illetve tudományfejlesztési kérdések körébe vágnak. A gondolatok a tudományirányítás rendszerének reformjához című írásában két alapvető elvet szögez le az előbbiekkel kapcsolatban. Éspedig, mint írja, két ellentétes szervezési elv együttes alkalmazása szükséges. — Önálló felelősség, teljes kritikai nyíltság és messzemenő önkormányzat a kutatóhelyeken és a tudományos fórumokon, tehát a közvetlen tudományos tevékenység körében. — Nagyfokú szervezettség és központosított felelősség a meghatározott kutatási programok kidolgozásában, végrehajtásában és finanszírozásában. Sommásan fogalmazva, magáért a tudományért a kutatók tehetők felelőssé, de a kutatási programokért, a társadalmi szükségletek kielégítéséért a tudomány művelőinek közreműködésével csak arra hivatott irányító szervek. Arra a kérdésre is kitér a kutatás irányításával kapcsolatban, hogy milyen típusú kutatóhelyekre lenne szükség. Ezzel kapcsolatban veti fel egyik alternatívaként, hogy törekedjünk-e a már kialakult változatos intézeti formák rendezésére, tipizálására vagy engedjünk szabad teret a szerveződésnek. Ő az utóbbi mellett teszi le a voksot. A másik alternatívaként említi, hogy nagyobb koncentrált intézetek vagy kisebb méretű specializáltabb intézetek preferálása indokolt-e. Véleménye szerint több érv szól a nagyobb intézeti egységek ellen, és ezeket csak különösen indokolt esetekben helyes létrehozni, illetőleg fenntartani. Legfőbb követelményként jelöli meg ide vonatkozóan, hogy növelni kell az intézetek önállóságát, vezetésük felelősségét. Ennek feltételeiként viszont fontosnak tartja, hogy meg kell szűntetni az intézeti kutatási tervek adminisztratív jóváhagyási rendszerét, és egyszerűsíteni, illetőleg rugalmasabbá tenni a gazdálkodás rendszerét. Mindezt 17 éve írta, és épp most folynak viták a tekintetben, hogy a kutatóhelyek gazdálkodására vonatkozó szabályok egyszerűsítendők, 10
