Tóth Ferenc: Erdei Ferenc, a makói diák. A Makói Múzeum Füzetei 52. (Makó, 1986)
Gyermekkor - Gyermekkora
Szabó Eszternek hamar bele kellett szoknia a számára idegen hagymatermelésbe. Kocsijuk, lovuk ekkor még nem volt, ha a négy kilóméterre esó' földjükbe, a palotai út menti Járandóba ki kellett mennie hagymát kaparni, a helyi vicinálissal, a babakocsiként is használt talicskával tolta ki a kis Ferenc fiút. Mikor Ferenc már járni is tudott, nem maradt meg a talicskaládában, ezért a tízéves Erdei András unokatestvért is kihívta, aki a tüzó' napon ernyó't tartott a talicska fölé, és nem engedte, hogy a gyerek kiszaladjon a csinált útra vagy letapossa a hagymát. Már gyermekkorában igen komoly fiú volt, sok mindent rá lehetett bízni. Hároméves lehetett, amikor az apja hordta haza a szalmát, és otthon várni kellett a kocsit, hogy a kaput kinyissák. Édesanyjának ezer dolga volt, ezért a néhány éves Ferit az eló'kertbe vitte játszani. Lelkére kötötte, ha jön a kocsi, szóljon. Amikor megérkezett az apja, szaladt le az édesanyjához. Egyik alkalommal nagyon belefeledkezett a játékba, nem vette észre a kocsi érkezését. Mamája kicsit megdorgálta: — Hát, mit csináltál, látod, gyütt apád és nem szóltál. Erre selypítve azt válaszolta : — Kukucsáltam én, de nem láttam. A szomszédságban lakó nagynénihez — akit a nagymama Julcsámnak hívott — szeretett eljárni. A ház előtt kint üló' szomszéd kérdezte: — Hová mégy, Ferikém? — Lulcsámhoz — mondta. Ahogy ment, ütögette kezével a házak falát meg a kerítést, és közben morfondírozott. Ezek a nagyoskodó mozdulatok és a kisfiú önbizalma tetszett a szomszédoknak. A disznóvágás különösen nagy élmény volt, amit az is fokozott, hogy akkor még szalmával pörzsöltek. A gyerekeknek kellett tartani a kistüzet. Kaparás közben, ahol még kevés volt a pörzsölés, egy villányi szalmát a kistűznél gyújtottak meg. A nagyobbacska gyerekek már a szalmáskaskát is megtömték és kivonszolták. A kis Feri nagyon boldog volt, ha a böllér megengedte, hogy a disznó farkát megkaparhassa. Amikor már fehérre volt mosva, vihette a bicskát, és kanyarítottak a gyerekeknek egy darabot a hízó fülébó'l. Disznóöléskor sokszor át kellett szaladnia a boltba, és közben a gyerekek hordták a vizet is. Erdei nagymamának volt egy három-négyliteres világoskék kantája, ezzel járt Feri a kútra. Iskolás korában, dösznóöléskor szerette felvenni nagyapja kimustrált nagykabátját. Mivel gomb nemigen volt rajta, egy vastag madzaggal kötötte meg a derekánál. Ahogy a konyhában tüsténkedett, lebben a széle a háromnegyedes kabátnak. — Ej — mondták az asszonyok —, de libögsz. — Hát, én mögyök sebbel-lobbal. A Sára, Eszter és Ferenc napot nem tartották meg, de András napkor az egész család összesereglett. A sok unoka is ment köszönteni a nagyapát. Igencsak a belső szobában, az ágy mellett mondták el a betanult versikét. Az egyik unoka verse így fejeződött be: „Térdig járunk a bankóban." Ilyenkor a nagyapa mindenkinek pénzt adott. Ferinek volt egy kis postaláda alakú perselye, abba rakta az ajándékot. Vásárok napján is minden unoka beköszönt a nagyszülőkhöz. Ilyenkor mind a ketten adtak vásárfiára valót, néha nagymama úgy, hogy a nagyapa ne lássa. A testvérek, az unokatestvérek öten-hatan együtt mentek a vásárba. Vettek hosszúcukrot meg dióscukrot, és felültek a forgós hintára. Az udvaron mindig volt homok vagy iszap, ezt a nagyapa gondosan högyre simán fölsöpörte. Játék közben ezt persze széttaposták. Mielőtt abbahagyták a homokozást, jött a nagymama és a maga szerénységével — fogva a kötője szélét — mondta: 8
