Papp Zoltán: Makói történet (Egy fejezet Erdei Ferenc életéből). A Makói Múzeum Füzetei 50. (Makó, 1985)
Epilógus
Körben. „1939-ben az egyetemen ismerkedett meg előadásainak egyik lelkes hallgatójával, a történelem—néprajz szakos Majlát Jolánnal, aki később a felesége, a közös sorsot, munkát feltétel nélkül vállaló élettársa lett. Ismerkedésüknek nem lényegtelen mozzanata volt a vita. A fiatal egyetemi hallgatónő a Parasztokra fordította a szót, megkérdezte a szerzőt: hol maradt ebből a könyvből a helyet, időt pontosan rögzítő, az elvi megállapításokat tényekkel alátámasztó dokumentáció? A szerző arra hivatkozott, amit a mű utószavában is leírt, hogy ott a hitelesség forrása a vallomás, nem pedig más dokumentumok. A továbbiak során arról vitatkoztak, hogy a tudományos kutatásban hogyan kell értékelni a vallomást, mint a hitelesség forrását. A vita eredményéről hamarosan megfeledkeztek, de egymásról többé sohasem. A lány megjelenésével a szigetszentmiklósi tanyai élet sokat veszített ridegségéből. S volt a menyasszonyi hozomány erkölcsi és szellemi értékei között egy, ami különösen érdekes szemléleti változást idézett elő az Erdei családban: a népdal kultusza... S akkor nyílt ki előtte az út Bartók művészetéhez ..." A sikeres házasságból két gyermek született. András építészmérnök, Sára biológus. * Diósszilágyi Éva 1937-ben ott volt a Válasz két makói irodalmi estjén, februárban és októberben a „Koroná"-ban — utóbbi alkalommal ismertették a részt vevő népi írók azt a politikai programot, amelyet aztán „Makói kiáltvány" névvel ismeri; meg a szélesebb közvélemény —, majd 1939. június 29-én, Péter-Pálkor, azon a bizonyos makói dereglyén is, amelyen végül megalakították a Nemzeti Parasztpártot. (— Tudja, ugye, hogy azért választották utóbb a dereglyét, mert az összejövetelt a hatóságok nem engedélyezték. Így kirándulásnak próbáltuk álcázni... Erről különben sokszor és sokat beszéltem már ... A dereglyézés, mint álcázás, persze eléggé naiv dolog volt, hiszen a makói part felől a rendőrök, a kiszombori oldalról pedig a csendőrök kísértek bennünket éber figyelemmel... A Diósszilágyi-házból hozott kolbászt, cipókat fogyasztották a részvevők, akik közül aztán többen ott is éjszakáztak nálunk. Hely volt bőven ...) Ilyen indíttatás után nincs semmi csodálkoznivaló azon, hogy Diósszilágyi Éva (akkor természetesen még Erdei Ferencné) útja a továbbiakban a Nemzeti Parasztpárthoz vezetett. A felszabadulás előtt még alkalmi és esetleges volt kapcsolata a párttal — amely ténylegesen nem is működött, inkább a Szabad Szó köré csoportosult parasztpártiak tevékenykedtek —, 1945 elején ellenben már aktívan bekapcsolódik a munkába. Az első párthelyiség az egykori Megyeház (most: Felszabadulás) utcában, a Nyugatra menekült Nagy Béla közjegyző házában volt. A parasztpárt Diósszilagyi Évát rövidesen delegálta a Nemzeti Segélybe, melynek titkára is lett. A vezetők felfigyeltek tenni akarására, úgyhogy hamarosan tagja lett a városi vezetőségnek, ugyanakkor összesen tizenkilenc (!) bizottságba választották be. Többek között a városi képviselőtestületbe is, ahol a legkülönbözőbb kérdésekben hallatta szavát. Aktivitása csak növekedett, amikor a pártszervezet kiköltözött az időközben hazatért közjegyző házából, és áttelepült a Diósszilágyi-féle épület melletti házba. Ettől kezdve szinte „otthon" dolgozott. Közben irányította a parasztpárt értelmiségi csoportját. Az ifjúsági csoportot előadások szervezésében segítette, színdarabokat tanított be a fiataloknak. Amikor megalakult a Nemzeti Parasztpárt makói szervezetének asszonycsoportja, ő lett a vezetője. Bevételt hozó társasvacsorákat rendeztek, és részt vettek a választási agitációban, gyűléseken is. — 1946-ban ismertem meg második férjemet. A párttevékenység ágas-bogas szövevényei közt találtunk egymásra. Immár csaknem negyven esztendőt éltünk le együtt. Három gyermeket neveltünk fel, unokáink vannak, ök már a családom: a bajt is, az örömöt is régen ők jelentik nekem. A múlt, a régi élet, bár valóság volt az is, ehhez a valósághoz viszonyítva, érthetően, elhalványodott, háttérbe szorult... * A rövid házasságot, a különélést, majd a válást követően tehát mindkét ember megtalálta a maga boldogságát. S tulajdonképpen ugyanarra tájékozódva, amely fel tapogatózva az első házasságban, ha csak rövid időre is, egymásra találtak. Együttlétük boldog időszaka nyilván örökre megmaradt emlékezetükben. Konfliktusaik ütötte sebeiket később — úgy tűnik — maradéktalanul begyógyította az idő. összetalálkozásukban, együttlétükben, szétválásukban nincs semmi rendkívüli vagy titokzatos. Mégis eltűnődik rajta az ember, azon töprengve közben, hogy még a nagy dolgokban oly világosan látó emberek is végül néha milyen vargabetűkkel jutnak el áhított, eltervelt boldogságukig. * 38