Papp Zoltán: Makói történet (Egy fejezet Erdei Ferenc életéből). A Makói Múzeum Füzetei 50. (Makó, 1985)

A történet folytatása

deletében foglalt kívánság tárgyában. Jegyzet: A közgyűlésen csak azok a tagok jelenhetnek meg, akik üzletrészüknek leg­alább felét kifizették." Nyilván, ennek is része volt benne, hogy a korábban mintegy háromezres szovetKe­zeti tagságból alig hétszáznál többen je­lentek meg. A Független Újság tudósítá­sa szerint: „...a gyűlésen Szabó János közel egyórás beszédben tiltakozott a be­olvadás ellen, rámutatva annak minden hátrányára és veszedelmére ... Telecsán Márton volt a segítőtársa... Szép és lel­kes munkát végeztek, ök voltak utolsó kemény harcosai az önálló makói hagy­maszövetkezetnek." A kormánypárti Ma­kói Üjság tudósítása szerint, amikor Diós elnök szavazásra tette fel a kérdést, a több mint hétszáz főből álló tömeg száma 310-re olvadt. Független Űjság: „... a gyűlésen 310 kertész határozott a hagyma jövő sorsa felett. 310 kertész, kik közül 164 szava­zott a beolvadás és 146 az önállóság megtartása mellett. 18 szavazattal tehát megbukott az önálló szövetkezet és a hagyma sorsa megpecsételtetett." A Füg­getlen Újság — a maga szempontjából érthetően — nem sorjázza a vereség részleteit. Az azonban feltűnő, hogy a részvétlenségnek még a másik oldalon álló Makói Űjság is hangot ad: „Mikor Diós Ferenc elnök ezt az eredményt ki­hirdette, rámutatott arra, hogy a leves­mars hangjaira a jelenlévők többsége előbbre valónak találta a levest pontosan megenni, mint azt, hogy egy ilyen fon­tos hagymásérdekű ügyben határozza­nak." Lám, még a kormánypárti Diós Ferenc is így fogalmaz: „Nagyon sokáig kell még iskolázni és tanítani a hagy­másokat összetartásra, míg igazi szövet­kezeti szellem lesz közöttük." Mikor a döntés megszületik, az Erdei házaspár már Szegeden, a Kass (Hungá­ria) Szállóban tartózkodik. Kora reggel indult Makóról taxin. Július 10-én. vasárnap adja tudtul a Független Űjság cikkcíme: „Nincs többé hagymaszövetkezet". „A makói hagyma­szövetkezet igazgatóságának ma tartott utolsó ülésén befejezte életét. Elkészítet­ték a szövetkezet mérlegét, amit az igaz­gatóság tudomásul vett. Ezt a mérleget vasárnap adják át a Metesznek, amely a szövetkezet 13 tagú igazgatóságát 20-ra egészíti ki és megbízza a helvi jelensé­gek és panaszok tanulmányozásával és közvetítésével a Metesz részére. íme, ez lett a szépen induló makói szövetkezet­ből". Tömörségében olyan ez, akár egy gyászjelentés. Az Erdei házaspár azon­ban nem szerezhet tudomást róla, mert a makói hagymaszövetkezet egykori ügy­vezető igazgatója ekkor már külföldön tartózkodik: nászutasként. A történet folytatása Most adjuk vissza a szót újra Diósszi­lágyi Évának: — Szegedről tehát a fővárosba utaz­tunk június 26-án. Pesten első utunk Bierbauerékhez vezetett, majd este Esz­tergomba mentünk. A következő napot ott töltöttüK, aztán egy éjszaKai járat­tal romantikus hajóút következett: Bécs­be. Kissé mosolyogva ejtem ki a „roman­tikus" szót. Hozzá is kell tennem: a vi­lág legkényelmetlenebb helyiségei közé tartozik egy kirándulóhajó kajütje. Férjként-feleségként itt Bécsben vitat­koztunk először össze. Én egy világoskék tollszegéllyei díszített napucsot hoztam magammal, ami Ferencnek egyáltalán nem tetszett. Azt mondta, nem illik hoz­zám, tudniillik: az ő feleségéhez. Én mindegyre azt bizonygattam, hogy ez mellékes, lényegtelen dolog. ö viszont azt: nagyon is fontos, lényeges. Felszínes összeütközésnek látszott, gyorsan ki is békültünk. A nászutasok könnyen össze­kapnak, de legalább ilyen sebességgel meg is vigasztalódnak. Később mégis so­kat gondoltam vissza rá. S ahogy múl­tak az évek, kialakult bennem az a meg­győződés, hogy eszméket, világnézetet könnyebben lehet egyeztetni, mint azt, amit az ember az otthoni környezetből, én úgy mondanám, hogy ,.a gyerekszo­bából" hoz magával. Ferenc és én na­gyon eltérő módon nevelkedtünk. Persze, nem értékítéletként hangsúlyozom, pusz­tán (előjel nélküli) tényként. Néhány napot töltöttünk Bécsben. Ez már az Anschluss éve volt. a korábbiak­hoz képest (régebben is jártam már az osztrák fővárosban) sok minden meg­változott. Bár az utcakép békés volt, a feszültség ott érződött a levegőben. Az emberek nem voltak hajlandók nyilat­kozni semmiről. Hiába mondtuk nekik, hogy magyarok vagyunk, hallgattak, ki­tértek a válasz elől. Pedig Ferenc nagyon szeretett volna tőlük értesülésekhez jut­ni a helyzetre vonatkozóan. Sok intézmény, hivatal kapujában fegy­veres őr állt. Ez is jelezte a rendkívüli állapotot. Ilyen helyekre csak „Heil Hit­ler !"-köszöntéssel lehetett bejutni. Sok mindenhová ezért inkább nem mentünk be. Akadtak műemlékek, múzeumok, amelyeket csak körüljártunk. pedig de 28

Next

/
Oldalképek
Tartalom