Papp Zoltán: Makói történet (Egy fejezet Erdei Ferenc életéből). A Makói Múzeum Füzetei 50. (Makó, 1985)

A kibontakozás

ennyi minden belefért. (A búcsú a Ritzben október 10-én volt, most pedig október 31-én tartottunk.) De a levelek dátumai bizonyítanak. Folytatódott az intenzív levelezés, és közben szinte babonás hittel várta a karácsonyt. „Mi ketten karácsonyi szülöttek nagy magasságokba segítjük egymást." ö valóban 24-én született, én 16-án, viszont a névnapom az ő születésnapján volt. Számomra elég kibogozhatatlanul, ő valami „fátumot" látott ebben. Mindent várt a karácsonytól, hogy menni fog az írás, hogy letisztulnak „politikai háborgásai", és biztosan még egy csomó remény teljesedését. De mindenképpen kettőnk huzamosabb együttlétét, azt, hogy „kifényesedik" az életünk. Egyszóval: megváltást. Az érdekes az, hogy végül már én is tisztára a hatása alá kerültem. .Nekem is a megoldások forrásának tűnt a kettőnk karácsonya. Persze... amit ennyire várunk, amitől ennyit várunk, az eleve nem is válthatja valóra a hozzá fűzött reményeket. Ez törvényszerű. De ha nem is lett a megálmodott, azért mégis szép volt. A karácsonyi ajándék: egy ezüst ceruza, „mintha sarló lenne vagy kapa" kommentárral. Bizonyságául annak, hogy nagy, súlyos témájában, a „Parasztok" megírásában eszmei társává fogadott. Ami azt illeti, ez megint nem csökkentette a szerelmet! Majd a következő év tavaszán végre megjelenő „Parasztok" első példányát így dedikálta: „Évának, első gyermekünkként adom." Karácsony után tehát Makón maradt. Valamilyen családi egyenetlenkedés miatt nem az Űj utcában lakott, hanem a Hunyadi utca és a Kálvin utca sarkán, egy hosszú parasztházban vett ki elég lehangoló albérleti szobát. A Makón léttel természetszerűen megsűrűsödtek, illetve állandósultak együttléteink. És most egy kényesnek tűnő témáról is kell beszélni, ami elkerülhetetlen, de végül is nem is olyan kényes. Anyám rettenetesen féltett Ferenctől — teljesen feleslegesen. Csak az elég szolid csókolódzásig jutottunk el. És amikor megéreztem, hogy Ferencnél már jelentkezhet egy teljesebb együttlétet kívánó igény, magam kezdtem el róla beszélni — két csók közötti intim hangulatban. Elmondtam szépen sorjában, hogy az én szerelmemnek nincsenek egyelőre ilyenféle hiánvérzései, és hogv engem szüleimhez olyan érzelmi, erkölcsi, anyagi függések kapcsolnak, amik szinte lehetetlenné teszik számomra a továbblépést. (A titokban bújkálást egvikünk számára sem tartottam lehetségesnek és méltónak sem.) Megértett és elfogadta. Űj dolog volt ez számára, mert előttem, tudom, a mienkhez hasonló kapcsolata senkivel sem volt. De persze máskor, egy-egy nagyon elesett, nagyon elanyátlanodott hangulatában emésztő hiánnyá vált a gát nélküli egyesülés. Ám ez is elmúlt újra, mert, mint mondta, „így is mindenkinél többet jelentek" számára. Megint máskor arra célozgatott, valahogyan csak meg kell oldania ez irányú problémáját. Hazudnék, ha azt mondanám, nagyon jólesett a dolog, de megértettem, és hallgatólagosan szabad utat engedtem. Ebből azonban neki születtek megint újabb problémái. A megkívánás és a viszolygás egyszerre munkált benne. Nagyon tiszta ember volt lelkileg, s amikor egy-egy futó kapcsolatba belesodródott, mindig úgy érezte, ezek bemocskolják őt. A Hunyadi utcai lakás — bár eleinte Ferenc vonzónak találta a templom közellétét, a tiszta hajnali harangszót, még a zsebkendőnyi kék eget is, amit a kis ablakból egyáltalán látni lehetett — aztán nyomasztóvá vált. Nem volt ennek különösebb vagy legalábbis kézzelfogható oka. Újra egy mélypontokkal tűzdelt, labilis lelkiállapotú, ellentmondásokkal terhes időszak következett. Ennek következményeként fizikailag is megbetegedett. A mértéktelen cigarettázástól nikotinmérgezést kapott, sokáig volt eszméletlen. Ezután már szinte odaköltözött hozzánk. Reggel korán jött, megkapta a lakás vendégbejáratának kulcsát. Azon a bejáraton úgy lehetett közlekedni, hogy a legkevésbé sem zavarta a lakás másik részében élőket. Dolgozott. Azon az íróasztalon, abban a szobában, ahol korábban Móra rótta gyöngybetűit a kutyanyelvekre. Most már végre volt említésre méltó mennyiség a „Parasztok"-ból. Annyi, hogy ezt már, ha végleges állapotba kerül, el is lehet küldeni az egyre jobban türelmetlenkedő kiadónak. Vagy háromszor átrágtuk hát újra magunkat — együtt — az anyagon, utána postáztuk. Olykor úgy belejött a munkába, hogy — mivel nagy kedve nem is volt megtérni az albérletbe — a nagy bőrdíványon hevert el, és csak reggel ment el; vagy akkor se, hanem reggelizés után megbeszéltük az éjszaka született részt, hogy mielőbb tovább haladhasson. Haladt is. Napról napra szépen vastagodott a kész vagy inkább csak az utolsó simítást igénylő fejezeteket tartalmazó dosszié. A könyv tehát haladt, de szinte folvamatos ottléte megláttatta vele életem „polgári falait". Ez riasztó volt számára. Ugvanakkor forgatta magában összekerülésünk lehetséges (és lehetetlen) módozatait. Én. megmondom őszintén, nem forgattam. Boldogan elfogadtam a jelenlegi 20