Péter László: Makói kis tükör. A Makói Múzeum Füzetei 47. (Makó, 1985)
A Dongó halála. Irodalomtörténetivé vált szatíra
A szocialista társadalomban nem egy-egy gazdag mécénásnak, hanem magának a társadalomnak, intézményeinek és szervezeteinek kell megteremteniük a művészet anyagi föltételeit. Tanácsaink, üzemeink, termelőszövetkezeteink, tömegszervezeteink ezen a téren az eddiginél sokkal többet tehetnének: kultúrtermeik, tanácskozó helyiségeik, hivatali szobáik díszítésére, széppé tételére sokkal több képet, szobrot vásárolhatnának a helyi művészek alkotásaiból, s ezzel egyúttal esetről esetre közvetítenék a dolgozók igényét, véleményét az alkotó művészhez, elmélyítenék a nép és a művész kapcsolatát. A megrendelések, vásárlások mellett a művészeti élet nem nélkülözheti Makón sem az időnkinti bemutatást, az új termés időről időre történő nyilvánosság elé tárását, amely a művészi fejlődés egy-egy szakaszának fölmérését, társadalmi kontrollját teszi lehetővé. Kiállítás nélkül nem születhet helyi képzőművészeti kultúra: a közönség véleményének, bírálatának rendszeres meghallgatása a művész számára olyan elemi létföltétel, mint a halnak a víz. Makón pedig évek óta nem volt mód és alkalom helyi képzőművészeti kiállítás megrendezésére, mert nincs alkalmas helyiség, amelyben rendszeresen, zavartalanul bemutatásra kerülhetnének a makói művészek alkotásai. Illetékeseken a sor, hogy a makói képzőművészeti élet elevenné tétele végett is megfelelő alkalmas, állandó, kiállítási célokra átalakítható helyiségről gondoskodjanak. Ez esetben a város kulturális élete újabb színnel gazdagodhatnék: kéthavonként lehetne helyi alkotásokból, megyei, országos kiállítások anyagából, vándorkiállításokból időszerű tárlatokat rendezni. Képzőművészeti körre is nagy szükség van Makón, s ennek megindítása, életképessége ugyancsak a fölsorakoztatott föltételek megteremtésétől függ. Erre a régi makói képzőművészet országos jelentőségűvé vált gazdag hagyományai, a magyar nemzeti festészetben elért kiváló eredményei köteleznek bennünket. Azt követelik e hagyományok tőlünk, hogy tegyünk meg mindent dolgozóink művészeti nevelésére minél gyakrabban rendezett kiállításokkal, s a képzőművészeti kör munkájának megindításával tegyük lehetővé ifjúságunk művészi képzését is. Városunk fiataljai között nem egy akadhat, akiben művészi tehetség rejlik, csak az alkalom, a lehetőség hiányzik, hogy ez kibontakozzék. A régi makói művészet szeretete és az új, pezsgő helyi művészeti élet éltető levegője szükséges ahhoz, hogy ezek a tehetségek ne kallódjanak el, mint a múltban annyiszor, hanem városunk hírét-nevét öregbítve hozzájárulhassanak kulturális forradalmunk sikeréhez. Viharsarok, 1953. december 25. A Dongó halála Irodalomtörténetivé vált szatíra Makó nemcsak hagymájáról híres, de irodalmi hagyományai is gazdagok. A 20-as évek legelején, az ellenforradalmi kurzussal szemben a Makói Reggeli Újság polgári liberalizmusa vette föl a harcot, s adott helyet az útnak induló fiatal diákköltő, József Attila első verseinek. A lap heti szatirikus melléklete, a Dongó, ugyanakkor humorral, tréfával, de maró gúnnyal pellengérezte ki a keresztény-nemzeti kurzus urait, tetteit. 1923 májusában nagy hűhót rendeztek a makói nagygazdák: várták kebelbarátjukat, Nagyatádi Szabó István minisztert, a paraszti „kegyelmes urat". A hízelgéstől nem tudtak hová lenni, s az egyikük már a poézisra is adta fejét, hogy nagygaz25
