Péter László: Makói kis tükör. A Makói Múzeum Füzetei 47. (Makó, 1985)
Szobrot Makón József Attilának
tén is a Horthy-rendszerrel, a hivatalos hatalommal kellett harcolnia elismertetéséért, a nyilvánosságért. Érdemük a makói radikális újságíróknak, Saitos Gyulának, Espersit Jánosnak, hogy ebben a harcban — Juhász Gyulával együtt — a fiatal költő mellett állottak, s elindították országot-világot meghódító költői pályájára! Viharsarok, 1954. január 14. Szobrot Makón József Attilának Egy év múlva, 1955. április 11-én, ünnepeljük a munkásosztály és az egész nemzet egyik legnagyobb költőjének, József Attilának születése félévszázados évfordulóját. Ma 49 éves volna a költő, ha a Horthy-rendszer, amely beteggé tette, és szörnyű betegségében a szárszói vonat elé kényszerítette, meg nem öli tragikusan, fiatalon, 32 éves korában a klasszikussá nőtt költőt, aki Majakovszkij mellett a világirodalom legnagyobb munkásköltője. Születésének mostani évfordulóján, a jövő évi nagy, nyilván országos méretű jubileum előkészületeinek jegyében, különös gonddal kell számot vetnünk azokkal a föladatokkal, amelyeknek megvalósítása ránk, Csongrád megye népére, főként a kultúra, a művelődés arcvonalán működő dolgozóira vár. József Attila életműve a mi számunkra külön is elkötelező hagyományt jelent, hiszen a fővároson, „a város peremén" kívül nincs egyetlen magyar város, táj, amelynek több köze volna a költőhöz, költészetéhez, mint éppen megyénknek, megyénk városainak: Makónak, Szegednek, Hódmezővásárhelynek. Kétségtelen, hogy a fölszabadulás óta sok mindent tettünk már József Attila emlékének ápolására, tanításának terjesztésére, költészetének föltárására, dolgozóinkkal való megismertetésére. Folyóiratainkban, lapjainkban tanulmányok, cikkek, ismeretlen és elfelejtett József Attila-versek; életének, költészetének egy-egy rejtett mozzanatát föltáró közlemények láttak napvilágot, mutatva, hogy kutatóink, íróink, nevelőink vállalják és szívesen teljesítik azt a különleges föladatot, melyet József Attila halhatatlan szelleme rótt ránk, a „proletár utókorra". József Attila megbecsülését szolgálja a szegedi panteonban elhelyezett dombormű, a makói tartózkodási helyeit fölidéző két emléktábla, s a kéziratait, első verseit őrző emlékkiállítás a róla elnevezett makói múzeumban. Ám mindez nem elég. József Attilának megyénkben, mégpedig pályakezdésének helyén, a „szeretett kisvárosban", Makón, szobrot kell kapnia! Makónak a magyar vidéki városok sorában példátlanul gazdag az irodalmi hagyománya: azon kívül, hogy itt született Dobsa Lajos és Makai Emil, volt köze Tömörkény István, Móra Ferenc és Juhász Gyula életéhez, írásművészetéhez is. De valamennyiüknél nagyobb jelentőségű volt e város a fiatal diákköltő, József Attila életében, aki számára az árvaságban, elhagyatottságban a melengető szeretetet, az otthont, a pártfogást, a költővé levéshez nélkülözhetetlen bátorítást és a nyilvánosságot jelentette. De fordítva is: Makónak sok derék fia játszott dicsekvésre méltó szerepet a magyar élet és a nemzeti kultúra történetében, azonban egy sincs, akire büszkébb*lehetne a város, mint „fogadott fiára" József Attilára. S ha jogosan áll ma Angyalföldön, a Rákosi Mátyás-kultúrház előtt a költő szobra, jellegzetes mozdulatával ma is intve, tanítva a külváros népét, hasonló joggal kell állnia a fiatal költő szobrának Makó egyik szép vagy széppé varázsolandó helyén — talán épp volt internáiusa előtt, egy létesítendő üde park közepén — hirdetve a munkához és szépséghez való emberi 27
