Péter László: Makói kis tükör. A Makói Múzeum Füzetei 47. (Makó, 1985)

Gilitze István: P. Makó városának víz által való pusztulásáról - Kelemen László makói emléktáblája előtt

fele, társulatának szétzüllesztője, aki tudatosan áruló szándékkal épült be a Martinovics-féle szövetkezésbe, és hóhérkézre juttatta a magyar jakobinusokat. A magyar játékszínnek és Kelemen Lászlónak pártfogói, Kazinczy, Verseghy, Szentjóbi Szabó László, a színpadi szerzők és fordítók, Kufsteinban raboskodtak, Kelemen László pedig bátyjához húzódott Nagyváradra, újból hivatalt vállalt, meg is nősült. Majd 1799 novemberében néhány régi színésztársának unszolására újból megszervezte társulatát, és Nagyváradon, Szegeden, Kecskeméten, Nagykőrösön, Gyöngyösön, Losoncon játszottak másfél éven át. Eleinte oly sikerrel, hogy a játékukon fölbuzdult szegediek megígérték, állandó színházat emelnek nekik. De utolsó állomásaikon a régi hibák fölújultak, és a belső viszály meg a külső érdektelenség végleg megpecsételte sorsukat. Kelemen ismét eladósodott, most már annyira, hogy 1801 márciusában Losoncon nemcsak ingóságait, színház« fölszerelését fogták zálogba, de őt magát is az adósok börtönébe csukták. Innen ugyan Pest megye kiszabadította, de újabb terveihez, hogy társulatát újjászervezhesse, már nem kapott bizalmat, támogatást. A magyar színháztörténeti kutatás érdemes úttörője, Bayer József, aki bizony gyakran és méltánytalanul Kelemen Lászlóban kereste a kudarcok okát, nem tudja megtagadni bámulatát, hogy ennyi viszontagság után is milyen derűlátó terveket sző Kelemen László, s „ily rettenetes helyzetek után se vesztette el ügye diadalába helyezett bizalmat". Noha társulata végképp föloszlott, ő büszkén írja 1801. november 15-i beadványában: célja az volt, „hogy a Magyar az a' Nemzet légyen, a' Ki, ha a' maga Anya Nyelvét támogatva gyarapíttya, más Európai Pallérozott Nemzetek között szint annyi kedvességet nyerhet, a' mennyit maga a' Magyar jó-ízzel kóstolgatva vészen Amazoktól..." Bayerral szemben a mai színháztörténész, Staud Géza joggal mutat rá, „hogy az első magyar színtársulat — a belső bomlasztó erőkön, az anyag nehézségeken, a szervezettség és vezetés gyengeségén túl — elsősorban és mindenekelőtt a magyar polgári osztály fejletlenségén, az állandó közönség hiányán bukott el. S ezen sem nagyobb hozzáértés, sem erélyesebb vezetés nem tudott volna változtatni." Mi sem jellemzi jobban Kelemen hozzáértését és szenvedélyes ügyszeretetét, mint az, hogy éppen ekkor, a végső bukás után készíti el Rozsnyó városa számára az első állandó magyar színház tervét. Ámde sem Rozsnyón, sem Szegeden többé nem szervezhetett színházat, nem léphetett színpadra. Őseinek foglalkozásához, a kántorkodáshoz kellett visszatérnie; előbb Ráckevén, majd amikor ott tűzvész pusztította el a falut s benne az ő házát, vagyonát is, visszatért őseinek földjére is. Ekkor, 1806-ban jött Makóra, majd amikor ellenfelei és pörösködő atyafiai innen is elmarták, 1811-ben Csanádpalotára. Most ott nyugszanak hamvai. Makó régtől fogva ápolta emlékét. A régi megyeszékhely kötelességének érezte, hogy törődjék a magyar színházkultúra első apostolának megbecsülésével. Szerepe volt abban, hogy 1888-ban országos ünnepségek keretében állították föl emlékoszlopát Csanádpalotán. Makón jelent meg 1927-ben Lugosi Döme életrajzi monográfiája Kelemen Lászlóról és az első Magyar Játszó Színi Társaságról. S jövőre lesz éppen fél évszázada, hogy Makón szoborbizottság alakult, mely céljául Kelemen László méltó emlékművének, szobrának fölállítását tűzte ki. Ez a szép terv, mint annyi más, adósságként ránk maradt. Hisszük, hogy amikor most ezt a szerény emléktáblát fölavatjuk, az első lépését tesszük meg annak az útnak, amely Kelemen László makói szobrának majdani leleplezéséhez vezet. Somogyi-könyvtári műhely, 1975. április. 82