Péter László: Makói kis tükör. A Makói Múzeum Füzetei 47. (Makó, 1985)
Saitos Gyula: József Attila Makón
ta munkássággal való szolidaritásig jutott el a forradalmak idején, s noha ekkori tevékenységét az ellenforradalmi országban menedéket találó, vagyonában megfogyatkozott, családos férfi már csak egzisztenciális okok miatt sem folytathatta, rokonszenve mindvégig megmaradt a munkásság ügye iránt. Bár ő maga visszavonult a tevékeny politikától, s energiáit a tanításon kívül a gyorsírás ügyének szentelte (ennek áldozta tudományos tevékenysége javát; ennek révén került föl 1932-ben a fővárosba a középiskolai gyorsírástanítás szakfelügyelőjének, s ebben a vonatkozásban is hatott József Attilára!), múltja ellen sohasem vétett. Ezzel magyarázható, hogy József Attila-könyvében tárgyilagosan számolt be József Attila párizsi és hazai munkásmozgalmi tevékenységéről (amennyi ebből a tudomására jutott), s merte közölni a Proletárdal-1, amelynek francia és magyar változatát a neki küldött levélhez mellékelte József Attila. Lőrinc Péter számára nyoma veszett Betkowski Jenőnek is. Nos, éppen az ő válaszát vártam e cikkhez, mert ő is él, Szolnokon, ahova 1920-ban még Pancsováról került. Tudtam róla már rég mint a régi tiszai hajózás néprajzi és nyelvi emlékanyagának tudós gyűjtőjéről és jótollú megörökítőjéről, sőt egyik könyvecskéjéről pár éve én írtam méltatást a Jászkunságban. Megerősítette mindazt, amit Lőrinc Péter írt, s amit jómagam következtettem. Most visszaemlékezik, hogy a húszas évek elején gyorsírásügyben járt Szolnokon Galamb Ödön, s találkozásukkor említést tett egy makói tanítványáról, „akiből megítélése szerint nagy költő lesz, sőt az illető egyik versét el is mondta. De hogy melyiket, arra már nem emlékszem. Csak később, mikor már József Attila nevét megismertem, jutott eszembe Galamb jövendölése." Galamb Ödönnek nemcsak József Attila, nemcsak Lőrinc Péter, hanem a magyar irodalom története is sokat köszönhet. Csongrád Megyei Hírlap, 1964. január 19. Saitos Gyula: József Attila Makón Saitos Gyuláról, a Makói Friss Újság egykori szerkesztőjéről sokáig úgy hallottuk, hogy eltűnt a második világháború forgatagában. Mikor pár éve életjelet kaptunk tőle, majd amikor Ungvárról hazaköltözött, nagy reményeket fűztünk emlékeihez, dokumentumaihoz. Valóban, nem jött üres kézzel: négy évtized viszontagságain át megőrzött értékes kéziratait filológiai, textológiai szempontból Szabolcsi Miklós külön tanulmányban, majd az újabb József Attila-kiadásokban hasznosította, sőt monográfiájának megjelent kötetében — illő hivatkozással — már kamatoztatta Saitos mostani könyvének néhány újságát is. Nem sokat, mert nem is volt benne sok új. Saitos Gyula nagyon kevésre emlékezett már a négy évtizeddel előbb történtekről, s ez nem csoda. Helyette — régi újságírói rutinnal — memoárnak álcázva folyamatos szöveggé oldotta az idevágó ismert munkák, József Jolán, Galamb Ödön s e sorok írójának adatait, megállapításait, hol utalva is rájuk, hol pedig — a jártasok előtt nem titkolhatóan — az olvasott dolgoknak az emlékezés látszatát adva. Néhány kortárs (Abaffy László, Balog József) szóbeli közlése, kevéske valóban hangulatteremtő környezetrajz (a szerkesztőségek, nyomdák világa) egy-két portré (Készt ner Zoltán, Fried Ármin), valamint az illusztrációk — ezek jelentenek többletet a korábbiakhoz képest. 68
