Péter László: Makói kis tükör. A Makói Múzeum Füzetei 47. (Makó, 1985)
Makó nevezetességei
Ugyancsak sajátos néprajzi-gazdasági jellegzetesség a nagyatádi kocsi, amely — bár már országszerte ismert — állítólag itt született, s nevét is itt kapta, jellemzően persze arról a Nagyatádiról, akinek hívei, társadalmi osztálya, a nagygazdák kialakították ezt a kocsitípust. A kocsi kitűnően kifejezi birtokosainak gazdasági-társadalmi helyzetét, akárcsak a talicska is a hagymásét: már nem paraszti, még nem úri. Nem zörgős, nehéz parasztkocsi — annál előkelőbb, a parasztitól megkülönböztető. De még nem úri hintó — annál szerényebb, még paraszti formájú, mert a túlzott hivalkodás még nem volna illő; a szegényebb paraszt irigysége, az urak bosszankodása még ettől visszatartotta a kulákot. Móra írja, igen szellemesen összekapcsolva a nagyatádi kocsi megszületését az ellenforradalmi korszak levegőjével: „A csinos, könnyű paraszthintó némely vehikológusok szerint Makó környékén jött divatba ab cursu condito (a „kurzus" alapításától! — PL) számítva az első esztendőben, a kor képére és hasonlatosságára. Rugóra járt, de megtartotta a régi parasztkocsi formáját, ki volt vágva az oldalán, mint a főszolgabíró kocsija, de ha a kivágást egy betolható deszkalappal elzárták, akkor lehetett rajta szállítani tapasztóföldet is — a kocsigyártók elmélete szerint. Mert a gyakorlatban hamar kiderült, hogy a rugóskocsin vagy násznépet nem lehet hordani vagy tapasztóföldet, holott az élet mind a kettőt megkívánja." A nagyatádi kocsi a maga felemásságával tehát — amellett, hogy használói osztályhelyzetének adekvát kifejeződése — úgyszólván semmire se való. 2 A Maros a város egyik jellegzetessége, történelme folyamán sorsának sokszor meghatározója. A város virágzása és pusztulása, lakóinak jóléte és elszegényedése régen majdnem mindig kapcsolatban volt a folyó kanyargásával, áradásával, apadásával és gyakori mederváltozásaival. A város lakóinak évszázadokon át nagy gondot jelentett az ár ellen való védekezés. A Maros szabta meg a város települését; a Maros adott — gabona-, fa- és sószállítással, kisebb mértékben a halászattal — munkát a város népének; a folyó energiája őrölte meg a nép gabonáját az 1835-ben több mint 20 vízimalomban. A folyó 1754. évi megrendszabályozása tette lehetővé, hogy a város elkerülje a már-már közeledő s végpusztulással fenyegető veszélyt, anyagilag megerősödhessék, és belterjes gazdálkodásba kezdhessen. A város 18. és 19. századi virágzásának, fejlődésének jelentős mozgatóereje a Maros. A Maros-part látványos, szép táj: tavasszal és más évszakokban is, különösen napnyugtakor egyenesen festői, alföldi viszonylatban ritka szép. Nem csoda, hogy a magyar képzőművészet történetében is jelentős festőcsoport alkotásai örökítették meg a Maros-erdő legszebb részleteit. A Kossuth-díjas Rudnay Gyula tanítványai 1925 és 1927 között három éven át nyaranta Makón töltötték vakációjukat, s megörökítették a makói tájat és a makói embert ecsetjeikkel. Maga Rudnay mester is szívesen festegetett makói tartózkodásai idején a Maros-parton, s egy sajtónyilatkozatában lelkesen emlékezett meg a Maros-erdő változatos, gazdag természeti szépségeiről, színpompájáról, és azt kívánta, hogy a makói művésztelepet állandósítsák. Sajnos, Makónak nincs még képtára, amely összegyűjtené, és dolgozóinkkal megismertetné a régi és új makói képzőművészetet, a Rudnay-tanítványok realista ábrázolásában megörökített makói tájat, a tájban élő embert. Pedig mód lenne e szép hagyományok fölújítására, sőt a műemlékértékű, pusztulófélben levő kiszombori Rónay-kastély rendbehozatalával lehetővé válnék Rudnay Gyula harminc év előtti kívánsága is: a marosi táj művésztelepet kaphatna, és sok szép, szocialista realista tájkép megalkotására nyújthatna kiváló alkalmat. 34
