Péter László: Makói kis tükör. A Makói Múzeum Füzetei 47. (Makó, 1985)

Régi és mai makói képzőművészet

Ma, amikor Juhász Gyula tanárkodásának ideje alatti lakóházán, egykori özv. Papp Balázsné — „a jó Papp néni" — házán emléktáblát avat Makó népe, s így örökíti meg — Szegedet, a szülővárost is megelőzve — Juhász Gyula emlékét, érdemes költészetének örök értékeibe bele-belelapoznunk. Viharsarok, 1953. december 6. Régi és mai makói képzőművészet Az első képkiállítást 1909. február 2-án nyitották meg Makón Tornyai Jánosnak mintegy másfélszáz művéből. Ezt követte 1913. március 16-án Endre Bélának ugyancsak százötven képből álló nagy gyűjteményes kiállítása. E két nagy alföldi festő művészete teremtett kedvező talajt Makón a képzőművészeti kultúra számára: képeik szétáramlottak a városban, magánlakások, közintézmények, dolgozószobák falaira kerültek, nevelték az ízlést, s újabb igényt teremtettek a művészeti alkotások iránt. Az első világháború után újabb jelentős kulturális esemény hozta helyre a művészetet elüzletesítők okozta kárt. A húszas évek derekán, amikor a magyar művészet támogatás nélkül senyvedt, s a művészek a szó szoros értelmében éheztek és nyomorogtak, Makó — Szegedet is megelőzve — példamutató kezdeményezéssel fogott a haladó, realista festészet istápolásához. Egy lelkes műpártolónak, Espersit Jánosnak ösztönzésére a város három éven át, 1925-től 1927-ig nyaranként vendégül látta a képzőművészeti főiskolán tanuló Rudnay-tanítvány művésznövendékeket. Rudnay Gyula és iskolája ez idő tájt is a legjobb magyar festészeti hagyományokat képviselte. Népi tematikájával, a hazai tájat bemutató képeinek realizmusával a nemzeti festészet vonalát, igazi útját járta, s nyomában az a fiatal tanítványcsoport is, amely három éven át a makói művésztelepen alkotta első műveit. Köztük nem egy, mint Barcsay Jenő, Istókovits Kálmán, Vén Emil, Győri-Goldsand Frigyes éppen makói képeivel állt első ízben a nyilvánosság elé. Rudnay Gyula maga is heteket töltött ezekben az években Makón, szívesen festette a Marost, a Maros-erdőt; tervezgette, hogy a makói művésztelepet állandósítja, meggyökerezteti, s a nagybányaihoz, a szolnokihoz hasonló hírűvé fejleszti. A Rudnay-tanítványok három éven át rendszeresen megrendezett, hagyományossá vált kiállításairól a makói tájat és embert megörökítő legszebb képek gazdára lelve itt maradtak a városban, és újból hozzájárultak a képzőművészet megismertetéséhez, megszerettetéséhez, a művészi ízlés neveléséhez. A makói helyi festők alkotásai is igen jelentősek a magyar vidék művészetének történetében. Művészkedő rajztanárok, mint Jégh József, Dehény Lajos, Fáy Lóránt, Hoffmann János, Bánszky Tamás és mások műveikkel olyan virágzó képzőművészeti kultúrát teremtettek, amely méltán tekinthető a helyi képzőművészet tiszteletreméltó, sok tekintetben példát mutató hagyományának. Néhány, a fölszabadulás előtt is működő művész — Torma Imre, Ecsődy Ákos, Nagy Gyula — ma is szorgalmasan, de túlságosan magárahagyatottan, támogatás, nyilvánosság és az ezzel járó kritika segítsége nélkül dolgozik. A helyi képzőművészeti élet megindításához, elevenné tételéhez elengedhetetlen, hogy a mai makói művészek elé igényekkel álljunk, megkívánva tőlük épülő hazánk, vidékünk és városunk sajátos tájának, dolgozó emberének a szocialista realista művészet módszerével történő festői megörökítését. 24