Péter László: Makói kis tükör. A Makói Múzeum Füzetei 47. (Makó, 1985)
Hagymássors a múltban
még nagyobb lettél, nézz ránk, mi nem hagyjuk el az eszmét soha, amelyért meghaltál." Április 27-én, vasárnap szerb katonaság érkezett Makóra. Parancsnokuk kijelentette, hogy nem tűri meg a tanácshatalom képviselőit, a régi tisztviselőket ismeri el. Aznap délutánra már egy szakasz francia gyarmati katona, szpáhi érkezett a városba „a rend fenntartására". „Kezdetét vette a tisztító s egyben megtorló munka is" — vallja be a város ellenforradalmi krónikása. Az ellenforradalom eddig lapuló urai idegen szuronyok födözete mellett megkezdték bosszújukat a város dolgozói ellen. A tanácshatalom Makón véget ért. A fővárosban, Észak-Magyarországon és a Tiszántúlon még folyt a vöröskatonák szívós harca az imperialista beavatkozók ellen. De a belső ellenség, a szociáldemokrata árulás, az intervenció katonai túlereje végül is vérbe fojtotta a dicsőséges Magyar Tanácsköztársaságot. Huszonöt év telt el, míg a szovjet hadsereg, Sztálin fiainak legyőzhetetlen serege fölszabadította hazánkat, újból a dolgozóké lehetett az ország. S fölszabadult hazánk építése közben, eredményeink láttán, illő visszaemlékezni azokra is, akik életüket adták a mi szabadságunkért. Vásárhelyi Kálmán testét az ellenforradalom a katolikus temető árkába helyeztette át, s ma már nincs nyoma sem sírjának. Emléke is feledésbe merült. Haladó hagyományaink ápolása azt kívánja tőlünk, hogy fölelevenítsük bátor alakját: nevét és emlékét utcanév és emléktábla hirdesse a városban, amelynek védelmére jött, s amelyben ellenforradalmi gyilkosok áldozata lett. Vásárhelyi Kálmán élete, példája, harca megváltozott viszonyaink között is bátor helytállásra, hazánk védelmére buzdít mindannyiunkat. Viharsarok, 1953. március 21. Hagymássors a múltban A makói hagymakertészek ősei zsellérek voltak valaha, s legtöbbjüknek a fölszabadulásig nem is volt földjük, csak bérleteken dolgoztak. Néhány hold bérelt föld nyújtotta a makói hagymás számára a munkaalkalmat, a változó sikerű életlehetőséget. A hagymatermelésre alkalmas földek haszonbére példátlanul magas volt: talán az országban sehol sem adták olyan drágán ki bérbe a földeket a kulákok, úri birtokosok, mint Makón és környékén, ahol a kevés földre annyi földtelen zsellér ajánlkozott bérlőül. A nagy kereslet fölverte az árakat: a harmincas évektől kezdve évről évre nőtt a haszonbér, vele természetesen a kishagymás termelési költsége, anélkül, hogy biztos lett volna a költségeknél magasabb piaci ár. Erdei Ferenc szerint az 1928-beli 110 pengőről 1932-ben 145—150 pengőre, 1935-ben 200—250 pengőre, 1939-ben 270—300 pengőre emelkedett egy hold vöröshagyma alá való föld haszonbére. A vöröshagyma termelési költségének egyharmada, néha még több is, a haszonbérre ment. A maroslelei uradalom különösen magas haszonbért szabott meg. 1936-ban 200 pengőt szedett a hagymaföldek holdjáért, 1937-ben már 235 pengőre emelte a bért azzal, hogy a 35 pengőt a szántásért számítja — amely ugyan eddig is járt. Később még emelte az uradalom a bért: 1939-ben 320, sőt 360 pengős hagymaföldbér is volt. A magas haszonbér nagyritkán, ha jó ára lett a hagymának, részben megtérült, de igen gyakori volt az olyan alacsony ár, amely még a termelési költséget sem hozta meg a kishagymásnak. Ilyenkor vagy eladósodott, vagy saját magán, családjának ruházkodásán, élelmezésén spórolta meg a mindenképpen kifizetendő bér14
