Polner Zoltán: Éganyám, földanyám. Makó környéki ráolvasások és hiedelmek. A Makói Múzeum Füzetei 45. (Makó, 1985)

BEVEZETŐ

ről való. A Vág vidékéről, Gutáról és Negyedről áttelepültek hozták magukkal a Csallóköz értékes népi kultúráját, szellemi kincseit. Összességében azonban egységes képet mutat a Makó környéki községek hiedelemanyaga. Ezen a tájon is számtalan ráolvasót őrzött meg a népi emlékezet, amely egyfelől az alföldi falvak zártságával, másrészt a babonák titkosságával magyarázható. A ráolvasók és hiedelemmondák elterjedése különben sincs előzmény nélkül, hiszen a XVIII. században az egykori Csanád vármegyében is zajlottak boszorkányperek. Minden bizonnyal az akkor napfényre került pogány rítusok hagyományozódtak, és meghatározták a ma is föltalálható ráolvasókat, babonákat. Árva János kutatásai szerint a vármegyei törvényszéki jegyzőkönyvek csak az 1751-től maradtak ránk. „így mindössze csak négy csanádvármegyei boszorkányperről van tudomásunk az 1720-tól 1785-ig terjedő időből. A tanúvallomásokban megtaláljuk úgy a varázslás (repülés, az áldozatnak lóvá való változtatása), mint a rontás (betegség okozása, szemmel való megigézés) nyomait." Több mint két évtizedes gyűjtőmunkám során többször is bejártam a vidéket. Sok száz idős embert vallattam ki féltve őrzött titkairól. Adatközlőim mindenkor készségesen válaszoltak a kérdésekre, és a babonákhoz tartozó varázsló „szertartást" is megmutatták. Ebben a kis kötetbe Makó és 14 város környéki község 120 adatközlőjétől gyűjtött anyagot válogattam. Közülük 97 nő, 23 férfi. Gyűjtőhelyeim: Apátfalva, Bökény, Csanádpalota, Ferencszállás, Földeák, Királyhegyes, Kiszombor, Klárafalva, Kövegy, Magyarcsanád, Makó, Maroslele, Nagylak, Őföldeák, Pitvaros. Azokat a ráolvasókat és hiedelmeket, amelyek a Föld szülte fáját (Szeged, 1978) című kötetemben már megjelentek, itt nem közlöm újból. A legarchaikusabb ráolvasókat és hiedelemmondákat Apátfalván, Ferencszálláson, Földeákon, Kiszomboron és Maroslelén hallottam. Papírra írt varázsszöveg sehol sem került a kezembe. Több adatközlőm is hangsúlyozta, hogy a leírt, hangosan elmondott ráolvasás erejét veszti. Sokan pedig azért nem emlékeztek a szövegre, mert a gyógyítóasszony nem fennhangon, hanem csak seppegve mondta imáját. Hogy mégis ilyen sok hiedelemre bukkantam, csak az a magyarázata, hogy ma már jobban kivallják, és egyre kevesebb jelentőséget tulajdonítanak titkosságának. A kiszombori Bódi Andrásné fogalmazta meg legtömörebben e kérdésre a választ: „Bizony isten, primitívre visszatérni a mai korba! Voltak, ugye, ilyen csodák, hogy adottságuk vót hozzá. Ez olyan ördögcimborálás. löhetött. Máma ezt mondani?!" * Múltból sorjázó üzeneteket rejteget a csönd. Hatalmas szél fújja a folyó parti nyárfákat, füzeket. A falvak fényesre sikált asztalai mellől elfújja az öregeket. Lengnek a nyitva felejtett ajtók, távozó lépések dobbannak az éjben, elmosódó arcok árnyéklanak a csillagok alatt. Csak szavuk igaza ragyog a virradatban. Babonák, szokások, hiedelmek suttogva mondott titkaitól hangos a táj és ördöngösök lépkednek a napfényes pusztákon. Szikrázik a kun kereszt a Belezi-dűlőn. Örvénylik fölötte a tündérkedő kékség. Itt jövendölt valamikor a Teknyőkaparó, amott pedig egy lelei ember, ha akarta, lakodalmi meneteket állított meg. Egymásnak suttognak a falvak és aranyló szavakkal végrendelkeznek egymásnak a generációk. Sárkánykígyós kapukon zörgetek, kopogok a tükröződő konyhaajtók kis abla kain. „Nem mondok semmit, érti, semmit! Nem akarok emlékezni a szegénységre!" 4