Halmágyi Pál: Makó város román megszállása 1919. június 17.–1920. március 29. A Makói Múzeum Füzetei 43. (Makó, 1985)
A román fennhatóság véglegesítésére tett intézkedések a békekonferencia előszeleinek hatására 1919 végére már lanyhultak. A megszállt területek közigazgatásában a katonai hatóságok által kiadott rendeletek mellett, az addigi magyar törvényeket, rendeleteket és jogszokásokat is irányadónak deklarálták. 2 2 Ezzel egy időben szüntette meg csendesen a katonai prefektúra Makón a magánfelek fogadását, nem kevésbé az^rt, mert ekkor már mindenki tudta, hogy hamarosan vége lesz a román megszállásnak, s aligha fordultak a román hatóságokhoz. E lelkesedő közhangulatot lecsillapítandó, jelentette be Michaescu tábornok (a katonailag megszállott zóna főparancsnoka), hogy a román katonaság hamarosan bekövetkező kivonulása rémhír, s hogy a parancsnokság legalább 2 hónappal korábban be fogja azt jelenteni. 23 Makó esetében ez végül is egy napra rövidült le. A megszállott területeken az utazás rendkívül nehéz, szinte lehetetlen volt. Ezt nem is a vasúti forgalom nehézségei, hanem inkább az útiokmányok megszerzésének módja okozta. 1919. szeptember 1-én adta ki a megszállt területek főparancsnoka Debrecenben az utazások szabályozásáról szóló körrendeletét. Már a rendelet sem volt egyszerű, hát még a végrehajtása. A rendelet 6 utazási zónát különböztetett meg, ide nem számítva azt, hogy a Makó környéki tanyákról is csak a román parancsnokság által kiállított arcképes igazolvánnyal lehetett bejönni a városba. 1. Járáson belül, községből községbe utazni a községi hatóság vagy rendőrség által kiállított illetőségi igazolvánnyal lehetett; 2. Járásból járásba már utazási igazolvány kellett a községi hatóságtól vagy rendőrségtől, láttamoztatva a legközelebbi katonai parancsnoksággal; 3. A vármegye egész területén csak a főispáni hivatal által kiállított és a területi katonai parancsnokság kiküldöttje által láttamozott utazási igazolvánnyal lehetett közlekedni; 4. Vármegyéből vármegyébe és az egész megszállott területen a főispáni hivatal által kiállított és a hadtestparancsnokság vagy hírszerző iroda által láttamozott utazási igazolvány kellett az utazáshoz; 5. A Tisza jobb partjára szóló utazási igazolványt csak ezredparancsnokságoknál nagyobb katonai hatóság állíthatott ki és csak annak, aki okmányokkal bizonyította, hogy a Tisza túlsó partján birtoka van; 6. Más egyéneknek a Tisza jobb partjára, illetve Budapestre csak a főparancsnokság adhatott utazási engedélyt. Keletre (az erdélyi vármegyékbe) a demarkációs vonalon át történő utazásra szintén csak a főparancsnokság adhatott engedélyt. A kiállított utazási igazolványok csak egy oda- és visszaútra, s 30 napig voltak érvényesek. A célállomáson megérkezéskor azonnal láttamoztatni kellett az igazolványt. Az utazási engedélyek megkapásához be kellett adni a megfelelő szintű hatósághoz — egy kérvényt, mely tartalmazza a kérelmező nevét, polgári foglalkozását, korát, nemzetiségét, lakhelyét, az utazás célját és helységét; — egy szavatossági igazolványt, melyben a helyi hatóság igazolja, hogy az utazni kívánó semmivel sem fogja a román állam és hadsereg érdekeit sérteni, s egyben a község „felelősséget vállal az illető egyénért oly esetre, ha ...a garantált egyén megsértette a román állam és hadsereg érdekét, aláveti magát mindazon büntetéseknek, ...amelyiket ki fognak vetni, ...ezen felelősség természetesen nem mentesíti az illető személyt a büntetésektől;" — egy azonossági igazolványt, mely a személy azonosságát mutatja; — és két darab fényképet. Mindezek után az utazási igazolványt csak annak állították ki, aki bizonyítványt mutatott fel, hogy adóhátraléka nincs. De még mindig nincs vége az eljárásnak! Aki a meg nem szállt területre akart utazni, (keletre vagy nyugatra) annak „román nyelven pontosan megindokolt" és a megfelelő nyomtatványon - M.U. 1919. december 7. 232. sz. A debreceni román főparancsnokság 1919. november 12. 6928. sz. rendelete. M M.U. 1919. december 24. 246. sz. 15
