Eperjesy Kálmán: Írások a régi Makóról. A Makói Múzeum Füzetei 36. (Makó, 1984)

Utószó (Péter László)

Ferenc meg 1969-ben egyenesen ezt írta: „Itt a gyökere Makó makacs ellenzéki magatartásának." Eperjessy ugyan óvatosabban fogalmazott, de a lényeget megmutatta : „Makó népe jobbágyi kötelességeinek teljesítésében gyakran szorult buzdításra" (32). Alig egy évtizeddel a forradalmak után nem élezhette ki jobban a hasonlóságot, de Görbe István kovácsmester alakjában fölmutatta az ellenzéki vezért is, aki a hatalommal szembe mert szegülni (116). S noha az egy évtizedes küzdelme után elért vizsgálat érthetően nem adhatott neki igazat, hisz ezzel újabb lázongásoknak szolgáltatott volna tápot, az elöljáróság megrendszabályozása burkoltan mégis az ö győzelmét ismerte el. Mert Eperjessy tanulmányaiból tanulságos fény derül az önkormányzati hagyományok előnyeire, hátrányaira egyaránt. A földesúrtól, közelebbről a püspök jószágkormányzójától, a prefektustól korlátozott hatáskörű városi tanács a tevékenysége során kénytelen volt kidolgozni bizonyos demokratikus eljárásokat, mégha hézagaikon és visszaéléseiken ennek az önkormányzatnak a fogyatékosságai is kitűnnek. A hatalom nagy kísértő volt már akkor is; ezen eleinte az elöljáróság évenkénti cseréjével, újraválasztásával igyekeztek segíteni (66); ám kiderült, hogy ennyi idő még a beletanuláshoz sem elegendő. Ezért utóbb három évre terjesztették ki a tanácsbéliek hatalmát (73); ekkor viszont már kevesebb eréllyel képviselhették a népet a földesúrral szemben, s ugyanakkor több lehetőségük nyílt a hatalommal való v sszaélésre. Van Eperjessy írásának olyan tanulsága is, amely első megjelenésekor még észrevehetetlen volt. Ismertette a koldusbíróság létrejöttét 1788 táján, majd fejtegetéseinek befejezéséül számunkra meglepetésként ezt mondja: „A koldusbírói intézmény ma is ismeretes Makó város koldustársadalmában" (124). Döbbenetes megállapítás! Vajon mikor enyészett el ez a csaknem kétszáz évet megért „intézmény"? Talán csak a fölszabadulással? Ma gyakran beszélünk életünk túlzott szabályozottságáról. Pedig mi ez ahhoz képest, amelyben a 18—19. század fordulóján a makói jobbágyság élt, vagy legalább s kellett volna élnie. (Mert föltehetően akkor sem vált életté minden, amit papíron szabályoztak.) A földesurat képviselő prefektus intelmei, a városi tanács rendelkezései, kétségtelen, sok mindenben a nép érdekeit, egészségét, biztonságát, vagyonkáját védelmezték, de így s meglepő szabályokat teremtek. Télen este 9-kor, nyáron 10-kor a három makai templom nagy harangja „takarodót" jelzett (13). Akit ezután pl. kocsmában értek, „minden személyválogatás nélkül 24 pálcabüntetéssel" fenyítettek meg. Ugyanezt kapta, aki idegennek szállást adott (14). Idegen a piacon csak 10 órától vásárolhatott (79), ám nagyban a helybeliek sem, nehogy módjuk legyen tisztességtelen haszonyszerzésre; nehogy „nagy nyereséggel továbbadják, »amint a piacon ülő kofák szokták cselekedni«" (139). A káromkodásért a férfiak 24 botot, a nők ugyanannyi korbácsütést, a fiatalkorúak feleannyit kaptak (86). Koldulni csak szerdán és szombaton, akkor is csak csapatban volt szabad (123). S így tovább: a feudális életforma megannyi megkötöttsége — jórészt a kor gazdasági-társadalmi viszonyaiból következő törvényszerűséggel — a születéstől a halálig szabályozta az életet. Mindezekből bőséges képet kapunk Eperjessy írásaiból, mégha címük szerint nem a népéletről, hanem a városigazgatás gyakorlatáról szólnak is. 5 Az említett helyesírási és sajtóhibák általában nem zavarják az olvasót. Egy kivétellel. A régi nyelvben a fölsorolásokban többnyire megtakarították az ismétlődő ragokat: csak az utolsó szóban tették ki, de valamennyire értették. Olykor a rag 54