Laczó Katalin: Vén Emil élete és művészete. A Makói Múzeum Füzetei 35. (Makó, 1984)
Kiállításról kiállításra
megosztani szemlélőjükkel... Vén Emiinagyon sokat mond ezekkel a városi tájakkal, balatoni látomásokkal, tengerparti jelenetekkel. Az élet teljességét idézi meg rajtuk és általuk. Más szóval — az embert, a teremtőt, a természettel találkozót, az élőket, és az élteket" 12 3. A következő bemutatkozás a Budavári Palotában történt, 1978. augusztus 29-én, a Magyar Nemzeti Galéria X. Csoportkiállításán. Czóbel Béla, Frank Frigyes, Holló László, Baranyó Sándor, Bényi László, Bozsó János, Félegyházi László, Pirk János, Simon Béla, Tóvári Tóth István műveivel együtt szerepeltek Vén Emil képei. S „ő nemcsak képeivel, de személyében is képviseli... azt a nemzedéket, amelynek már kevés élő tagja van" — írta a kiállításra készülés időszakában a Csongrád megyei Hírlapban Szatmári JenŐ István 12 4. S tegyük hozzá: nemcsak életkorban voltak ők kortársak, hanem a színek szeretetében. A nagy koloristák kiállítását láthatta a látogató. A hetvenes években nemcsak emlékeiben, hanem a valóságban is visszatért a tengerhez. „Látomásos erejű újabb tengerparti tájai velencei, touloni, nizzai, anacapri részleteket ábrázolnak piros, kék, sárga vitorlásokkal. Tüzes, vibráló színfoltok, nyugalmat nem lelő ecsetvonások őrzik az élmény hevét, a látás extázissá fokozódó örömét" 12 5 — írta róla Brestyánszky Ilona. Pár nappal a cikk megjelenése után a XXII. kerületi művészek kollektív kiállításán második házasságából született kislányáról, Imoláról készített, „Kislányom játékokkal" című alkotásával első díjat nyert 12 6. Nyolcvanadik születésnapja alkalmából 1982. január 8—31-ig megrendezték a művész pályaképét bemutató kiállítását a Műcsarnokban. A megnyitón művésztársak, barátok és ismerősök tömege ünnepelte a művészt. Dr. Pogány Ö. Gábor megnyitójában „művészettörténetünk reprezentáns alkotójának, kultúrtörténetünk szemtanújának" nevezte a művészt, aki már hetedik évtizede aktív alkotóművész. Utalt arra, hogy ma — amikor ritka a színes kolorit — az ő képei izzó atmoszférát teremtenek. Kiemelte természetességét, kötetlenségét, festészetének mediterrán sajátosságait. Progresszív magyar művész, akinek egyéni kolorizmusa része a XX. századi magyar művészetnek. A Műcsarnok nagy termeiben kedvező teret kaptak képei. Központi helyen láthattuk az 1925-ös „Vörös hajú nő" című alkotását. A harmincas éveket nagyszerű Hemingway-képe és egy nagyméretű temperakép (Halak), a negyvenes éveket aquarellek (Zebegény, Brazil kávéház, Lulus) képviselték. Gazdag anyagot láthattunk a hatvanas és hetvenes évek terméseiből: művészek portréi (Thomas Mann, Einstein, Liszt Ferenc, Kernstok Károly, József Attila), a családtagokról készített portrék (Feleségem Ági, Péter, Ági), csendéletek (Csendélet képpel, Virágok török vázában, Krizantémok, Spanyol virágok), városképek (Venezia, Prodica halászfalu, Óbuda, Velence nappal, Lyorett de Mar, Milanói utca, Velencei kémények). A különböző tematikájú és különböző időszakokban festett művek egyben hasonlóak, s ez a színgazdagság. A képek „mintha optikai tünemények volnának" 12 7. Ahogyan egyik cikkíró érzékeltette: „A 73-as Balaton ciklámenpiros mer lenni s ugyanabból az év123 (—gy). Magyar Nemzet, 1976. márc. 21. 12 4 Szatmári Jenő István: „Rajzolj, Emilio, azt megértik". Csongrád megyei Hírlap, 1977. május 1. 12 5 Brestyánszky Ilona: Tenger és virágok. Műteremlátogatás Vén Emil festőművésznél. Nők Lapja, 1979. máj. 12. 12 6 XXII. kerületi művészek tárlata. Népszabadság, 1979. máj. 22. 12 7 Dr. Forgó István megnyitó beszédéből. A nyolcvanadik születésnap alkalmából Makón rendezett kiállítás megnyitása. 1982 ápr. 28
