Juhász Gyula: Emlékülés. A Makói Múzeum Füzetei 32. (Makó, 1984)

Lesznek új nép, új föld, új egek, a jövőnek hadd énekelek. A jövőnek, mely tatárt, magyart népek nyáját egy akolba hajt. A jövőnek, melynek bíboros új borától lelkem mámoros! És ugyanígy, nem doktriner, aufklärista módon kellene elemeznünk Juhász verseinek katolicizmusát is. Hiszen az, hogy Juhász Gyula fölvilágosult elmeként, a Radikális Párt aktív politikusaként a paraszti világnak és a vallási tradícióknak csaknem Bálint Sándor-i avatottságú ismerője és értője, külön tanulmányozást kíván. Ez nemcsak egy fejlett s egy fejletlen ideológiai tudattartalom sajátos egymás mellett való élése. Az ellentmondás vagy éppen összefüggés sokkal bonyolultabb. Annyi bizonyos, hogy a progresszív folyamatok szempontjából rendkívül jelentős az, hogy a forradalom aktivistái és harcosai a népélet s a néphagyományok avatott ismerői és értői legyenek. (Gondoljunk csak Csingiz Ajtmatov jónéhány regényének hősére, a közép-amerikai, az afgán, az indokínai országok forradalmainak politikus és teoretikus egyéniségeire!) És látnunk kell azt is, hogy 1919, a Magyar Tanácsköztársaság elleni intervenció felülkerekedése után mint küzdött Juhász Gyula a magyar progresszióra nehezedő nagy kérdésekkel, érezvén, hogy 1919 őszétől s a húszas évek kezdetétől a magyar progresszió jóidőre milyen veszedelmeket rejtő útvesztőbe került. Ha ezt nem látjuk és tárjuk fel, életének hátralevő éveiből úgyszólván semmit sem érthetünk meg. Fejlődésünk megrekedésének és megrekesztésének tragédiáját előbb élte végig, mint József Attila, így előbb vetett véget életének. A költő halálhírének érkeztekor József Attila, Radnóti Miklós verssel búcsúzott Juhásztól. Fodor József azonnal megkezdte egy torz Juhász-portré festése ellen a küzdelmet. „Nem jött sújtásokkal, csak a lélek ősi zenéjét adta, csak egyetlen fájdalmas szólamot tudott, remekül. Politika és olcsó érdek szekerébe nem volt befogható. Minálunk pedig csak valami divatos hullámba való belekapaszkodás tartja meg a költőt: hacsak valami nagy szerencse nem éri. A Juhász Gyulák pedig nem harcolnak, nem tolakodnak, hanem félrevonulnak vagy elvonulnak az őrültek házába, hol otthonosabb már a szellem, mint a józanok között," — írta a Toll 1937. május 25-i számában. Amikor pedig a helyi vezetők Szegeden Juhász Gyuláról utcát akartak elnevezni, 1941. február 20-án Kassák Lajos szatirikus tárcát írt Ne adjatok neki utcát! címmel. „Juhász Gyula, — írta a vasmunkás Kassák — azzal a generációval jött, amely új hangot és új ritmust hozott a magyar költészetbe. Hét újító társa közül nem ő volt a legmesszebb harsanó tehetség, de senki sem tudott olyan mélyhegedű hangon, oly cifrázatlanul panaszkodni és hálálkodni, mint ő ... Magyarországon nemigen szoktak feltámadni a költők: ott, ahol olvasni nem szeretik őket, emléküket sem őrzik kegyelettel. A napokban történt meg, hogy Szeged város közgyűlése elé javaslatot terjesztettek, mely szerint illendő lenne, hogy utcát nevezzenek el Juhász Gyuláról. Az indítványt a közgyűlés elvetette, sőt tárgyalásra érdemesnek sem tartotta. És én azt mondom, nagyon jól van ez így... Ne adjatok néki utcát! Mit tett ő a városért? Virilista volt talán, ő tudta lenyelni a legtöbb bort, övé volt a legszebb pipaszár...? Szó sincs róla... Nem kellemes hízelkedő volt ő, hanem olyan garabonciás, 14