Juhász Gyula: Emlékülés. A Makói Múzeum Füzetei 32. (Makó, 1984)
törekvéseink első eredményei következtek, Horváth Márton lobogóján már Petőfi került József Attila helyébe, Nagy Lajossal szemben pedig súlyos bizalmatlanságok érlelődtek. S aztán eluralkodott József Attila emlékének és Nagy Lajosnak, majd Nagy Lajos életművének csendes, vagy éppenséggel olykor nem is olyan csendes félretolása. Bartók Béla örökségével szemben hasonlóképpen járt el a korabeli hivatalos művelődéspolitika. A Juhász-életművért folytatott küzdelmünk viszont akkor érte el első sikereit, amikor elszakadt egymástól, vagy legalábbis oly nehézzé vált az a természetesen összetartozó Juhász-i és József Attila-i örökség értéktartományának együttes birtokbavétele s e szellemi kincsekkel való élésnek ilyen lehetősége. S míg mi Juhász Gyulában a Szépség koldusa előszavának íróját különösképpen tiszteltük és becsültük, kimondva vagy kimondatlanul, de visszatekintve úgy érzem, a hivatalos irodalompolitika Juhász Gyula költészetének olyan szerepet szánt, mint „az egyszerű és közérthető" Petőfinek József Attilával, Nagy Lajossal, Kassák Lajossal szemben, az alföldi piktúrának Szentendrével, sőt Derkovits Gyulával, Dési Huber Istvánnal, Goldmann Györggyel szemben, „a népszerű tömegdaloknak" Bartók Béla „ellentmondásos" zenéjével szemben. De a Juhász-kutatások is később teljesedtek ki. (Csupán gyors példasorként: Tolnai Gábor, Szabolcsi Miklós, Péter László, Ilia Mihály, József Farkas, Grezsa Ferenc, Indig Ottó és mások számottevő írásai ezután láttak napvilágot.) így a Juhász Gyula elismertetéséért, életművének népszerűsítéséért manipuláló szándék nélkül fáradozók, éppen a kutatások kezdeti stádiumából következően vagy az elismertetés buzgalmával egyszerűsítő és a pozitív vonásokat túlhangsúlyozó írásaikkal valamiféle stilizált Juhász-portrét rajzoltak. S ez a portré vált aztán preferálttá. Ezzel az egyszerűsítő képpel szemben aztán a terhelt, a betegesen dekadens s a dekadensen beteg Juhász-ellenportréval a legváratlanabb pillanatban jelentkezett Féja Géza. Váratlan helyről és irányból érkezett 1956 után ez a pörújrafelvételi javaslat. Madácsy László e kísérlettel szemben írta 1958-ban a Tiszatájban „Csak lassan a lapáttal, sírásó urak..." című vitairatát. De Irodalmunk értékrendje címmel jelent meg a Délmagyarországban 1960. május 22-én Péter Lászlónak is a cikke. S ezután következett Szabolcsi Miklósnak a Juhász-problémákról szóló előadása 1961. május 31-én Szegeden. (Az előadás szövege megjelent az Irodalomtörténet 1961. 42. számában; 89—105. p.) Ez már a teljesség, a belső ellentmondásokat is föltárni vállalkozó elemzés volt. Az Akadémiai Kiadó 1965-ben adta közre Péter Lászlónak Juhász Gyula a forradalomban című, korábban már említett monográfiáját. (És arra is emlékszem, Péter Lászlóval közös örömünk volt az, hogy a 60-as évek elején, egy vasárnap délelőtt a Magyar Rádió szolnoki stúdiója műsorára tűzte Juhász Gyula Petőfi elmegy című egyfölvonásosát.) Kérem Önöket, ne ijedjenek meg attól, hogy még csak a 60-as évek elején tartunk, s ezt követően két további évtized kutatásainak termését akárcsak vázlatosan is áttekintem. Húsz év óta már nem foglalkozom Juhász- s egyáltalán irodalomtörténeti kutatásokkal; publicistaként kísérem figyelemmel a szakirodalmat. De így, — éppenséggel nem „céhbeli" kutatóként — szeretnék néhány észrevételt tenni. Az első észrevételem az, hogy mindazok számára, kik — a dolgok természetes rendjéből következően — Juhász Gyula és József Attila örökségének vállalására egyaránt igényt tartanak, különös öröm, hogy a Juhász-kutatások s a Juhász Gyula-i irodalmi és publicisztikai örökség őrzése és becsülése megszabadult az előbb már jellemzett disszonáns felhangtól, a sandán célzott szándéktól. így az irodalompolitika 8
