Juhász Gyula: Emlékülés. A Makói Múzeum Füzetei 32. (Makó, 1984)

Az élet alszik, nem dalol, Távírópózna égbe bámul. Sürgős hír száguld valahol, De itt nem tudnak a világrul. Minek is arról tudni most, Veszett fejszének a nyeléről, Mikor pazarlón úgy zuhog Az arany nyíl a szürke égből? Ezután a már idézett Stanza őrzi meg a képet: Míg künn a nyári nap aranya rátok Esőzik, szőke asszonyok s akácok l Ez az emlék még az őszi napfényt is ilyennek mutatja: A fény arannyal öntözi még A szőke akác levelét (Október, 1924) Pereg az ákác lombja... A nap most ontja aranyát pazarlón, (Dús őszi nap... 1925) Látnivaló tehát, hogy a makói versekből nem maradhat el az arany napfény és az akác, az ákác. A Stanza (1924) egy másik motívuma fél évtized múltán tér vissza: írok szelíden, sziláján, merengőn Az ismeretleneknek levelet, Vigasztalást és szenvedést izenve, Mint a palackot küldve tengerekre. íme: Mint a hajótörött palackját, Úgy dobom el e verset én, Fölírva életem kudarcát Reménytelenség szigetén. (Mint a hajótörött, 1929) Jellemző ez a költői kép is. Alfred de Vigny már élt vele. Karinthy Frigyes híres lírai vallomása szerint: Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Verseinek gyűjteményét halála esztendejében ő is Üzenet a palackban (1938) címmel bízta az utókorra. De a csorda és a tehenek motívuma az egyik utolsó makói versben tölti ki a költemény egészét, mintegy változataként az első ilyen versének, a szakolcai emléket őrző Árvaságom-nak: 24