Juhász Gyula: Emlékülés. A Makói Múzeum Füzetei 32. (Makó, 1984)

Megyek a házak szűk sikátorán, kocák hevernek minden útfélén, szokatlan vagyok én, az idegen, a sok gyerek ámulva néz reám. Szép szál legény áll künn a ház előtt, hol Florica, szép Florica halott, nem láttam én még ily mély bánatot, ily hangtalant, egykedvűt és merőt. Rám néz fáradt szemével a legény, félős részvéttel visszanézek én. Nem szólhatok. A nyelvünk idegen, de ez a mély bánat rokon velem. Egy könnye tör rőt szempilláira, de én megértem mit mond: Florica! 1912-ben verset ír a pösze kis tót cselédlányról, ki ódon morva oltárképek angyalához hasonlatos, s kinek bús kék szemében „magát a mély, kék végtelent" pillantá meg. (Szakolcai emlék.) S a következő' évben születik az Ancsa szolgáló című verse: A kis végváros vendéglője mélyén a söntés rejtekén élt Ancsa lelkem s csodálkozott borús, bús éjek éjén, ha az urak mulattak ott a csendben. A fásult jegyző s zordon szolgabíró szilaj nótákra zendített keményen és Ancsa hallgatott, szelíd szláv dallamokkal a szívében. Oly kender volt a kócos haja néki és oly kökény félős kék szeme párja, lelkében messze fenyvesek meséi, alacsony viskók rontó babonája. Egy-két vad vendég megölelte néha s idegen szókat suttogott fülébe és Ancsa hallgatott és megriadva zajlott lomha vére. És egyszer eltűnt áldott szégyenével. Tavaszodott, a Morva zúgva áradt. A Morva jó ágy, falujába ér el, hol most pattognak a fiatal ágak. Mert ősi sors ez: hogy duzzad tavasszal a Morva és rügyez az ifjú plánta... És akkor este lett s a söntés Ancsát többé nem találta. 12