Juhász Gyula: Emlékülés. A Makói Múzeum Füzetei 32. (Makó, 1984)
a hajdani parasztok juhászok és kézműves kisiparosok vagyontalanná váló gyermekeinek társadalmi helyzetét, sajátos világát érdemes lenne gondosabban szemügyre venni. A magyar városokban, különösképpen mezővárosainkban jónéhány hasonló utat végigjárt család élt. (Mégha nem is adatott az ősök közt mindenütt éppenséggel gombkötő, ilyen sajátos módon kivesző szakmai mesterség.) De az, hogy a nagyszülők emlékezése még juhász, gulyás, csordás, csikós vagy éppen a földet mívelő paraszti ősöket, esetleg halászokat, pákászokat idézett, s aztán következtek a kézmívesek, iparosok esetleg két-három nemzedék vonulatával, a gyerekek pedig az egzisztenciájukban már visszafelé fejlődő kismesterek famíliájából felemelkedve vagy éppen menekülve alkalmazottakká vagy vagyontalan értelmiségiekké lettek; nem éppen ritkaság. Egy olyan országban vagyunk, ahol — mint Erdei Ferenc a Balatonszárszón 1943. augusztus 24-én tartott előadásában hangsúlyozta, — a polgári átalakulás nem volt belső fejlődés eredménye, sokkal inkább külső hatásé. ,,Az európai kapitalista gazdálkodás kialakulása és ez európai polgári társadalom együttes kényszerítő ereje volt az, ami a magyar átalakulást kikerülhetetlenné tette. Még további szerencsétlen eleme az átalakulásnak, hogy a tényleges reformlépéseket nem is a magyar államszervezet, hanem a bécsi császári kormány tette meg." (A magyar társadalomról. Akadémiai Kiadó, Bp. 1890. 352. p.) Mezővárosainkban arról a folyamatról van szó, amit nékem például Kerékgyártó bácsi, a makói fésűskismester Honvédban, amikor egyetemi hallgatóként, néprajzi studiumaim során szakmai „tudományát" tanulmányoztam, a maga megfogalmazásában így összegzett: „Mert nálunk a gyár meg a bank tette tönkre az ipart." (Iparon egyértelműen az ipartestületet meg a kisipart értette.) Az intenzívebb kapitalizálódás lehetőségéből kiszorult kisiparos rétegek, kézmívesek, e sajátos kelet-európai „embrió állapotában" megszorult nemzeti burzsoázia ugyanis, melynek közvetlen emlékezetében még a paraszti ősök is éltek, fiait, ha tehette, kisvagyonú alkalmazottakká vagy vagyontalan értelmiségiekké menekítette. S míg az agrárproletariátus politikai és társadalmi szervezeteiben a rideg elosztási viszonyokat teremteni kívánó szocialisztikus eszmék, a Marx előtti szocializmus sajátos elosztási elképzelései érvényesültek, (ezt kíséreltem meg kimutatni a Bankett című filmről folyó sajtóvitában is), addig ebben a sajátos előtörténetű alkalmazotti és értelmiségi körben a romantikus antiimperializmusra jellemző vágyak feszültek. Később a népi írók munkáira rezonáló értelmiségi rétegek is jószerivel ilyen életérzéseket hordoztak. A népi írók írásaira reagálók meghatározásában s jellemzésében is doktrinernek érzem azt a leegyszerűsítést, hogy az úri középrétegeknek a fennálló társadalmi viszonyokban csalódó s így elégedetlenkedő elemeiről van szó. Hiszen többnyire éppenséggel nem gentri vagy gentroid értelmiségi rétegek ezek, sokkal inkább az előbb említett alkalmazotti és értelmiségi rétegképződmények reprezentánsai. (Ha Juhász Gyula, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső levelezéseit olvassuk, érezni lehet, hogy Juhász Gyula más társadalmi bázisú, neveltetésű, családi és kulturális tradíciójú értelmiség, mint a másik két, hajdani évfolyamtársa.) E sajátos világú rétegeknek bizonyos elemeiben a harmadik világban is jelentkező romantikus antiimperializmusáról, a nemzeti kisburzsoáziára jellemző sajátos nemzettudatnak elemeiről van szó! De hadd idézzem hipotézisemhez Király Istvánt ismét, ki az Eszmei problémák Németh László műveiben 1945 előtt című akadémiai székfoglalójában megállapítja: „Az akkori Magyarország nem volt gyarmat vagy félgyarmat. Csak épp, mint gyengén fejlett, agrár túlsúlyú, elmaradott ország, széles tömegeiben felkészületlenül, versenyképtelen kerül be a huszadik századi, 10
