Sípos Erzsébet: Szülőföldem, földeák, népélete. A Makói Múzeum Füzetei 28. (Makó, 1982)

Piac és vásár

toborozták és fogadták meg az embereket az urasági földekre dolgozni. A kapások, részesek mind a piacon várták a jószerencsét és a lányokat is itt fogadták meg marokszedőknek. A szegény ember, mikor ment a piacra, azt mondta: Mék az embörpiacra, hogy eladjam magam, mék azután, amibű mög lőhet élni. Az emberek bandába összekúpolva pipáztak nagyokat sercintve, s várták a munkaalkalmat. A piaci kereskedelmet a parasztasszonyoktól idővel mindinkább átvették a piaci kofák. A kofák eljártak a városokba, s onnan hozták áruikat, jó haszonnal adva tovább a falusiaknak. Voltak almás kofák, csirkések és batyuzók, akik minden árut, amit a faluban nem lehetett kapni, beszereztek, még déligyümölcsöt is. Sokat hallottam jó anyámtól, hogyan számoltak ezek a kofák: Nyolc meg nyolc az tizennyolc, meg nyolc az huszonnyolc. így csapták be az egyszerű parasztokat a kapzsi kereskedők. Makóról és Vásárhelyről is jártak felvásárolni a hízott libákat, a gabonát, a tollat és sok más egyéb terményt. Nyári időben dinnyések is árultak a piacon, őket festette meg sokszor Bánszky Tamás festőművész. A piacon a lovak a saroglyához kötve abrakoltak. Nagy hagyományai voltak a faluban a vásároknak is. Földeákon négy vásár volt egy évben: a Mátyás-napi, az őrangyal vasárnapi, a c antat et e és a boldogasszonynapi. A vásári helypénzszedést is Oltványi Pál plébános vezette be, s az a község bevételét növelte. A vásárok két napig tartottak: szombaton volt az állatvásár, vasárnap a kirakodó. Az állatvásárt 1889-ben helyezték ki a templom térről a falu szélére, a vásártérre. A kirakodó vásár megmaradt a piactéren. Ilyenkor a főtér tele volt sátrakkal. Megtalálható volt itt minden. A fényes csizmák párban összekötve mutogatták magukat. Méteráruk, subák, bekecsek terültek el a földön, báránybőrsüvegek tornyosodtak egymás hegyén és sok-sok fekete kalap várta a vevőket. Zománcos edények, tepsik, fakanalak, a kenyérsütéshez való sütőteknők és minden, ami egy falusi háztartáshoz szükségeltetett, csak a pénz volt szűkében. A zsellér népség az ócskásoknál vásárolta ruházatát, még a cájgnadrágot és a bakancsot is. A vásár idején varázsos hangulat töltötte be a falu utcáit és a főterét. A gyerekek fújták a sípokat, a kikiáltók egymást túlharsogva ajánlották portékájukat sok érdekes szöveggel: Megbukott a gyár, ma még van jó meleg sál. Ide nézz, törökméz, fele cukor fele méz. A vásárban nagy szokás volt kitartani az árut kétszeresére is és ment a nagy alkudozás. Ha elment a vevő, a kereskedő utána kiáltott: Jöjjön vissza, ha ráfizetek is, odaadom, csak valamit áruljak. Voltak rutinos alkudozók, akik le tudták alkudni az árakat, de aki ezt nem tudta, az becsapottnak érezte magát. A gyermeki szemeket a kalárisok, budlibicskák csillogása kápráztatta el. A szegény gyerekek csak bámulva, fájdalmas szívvel nézték a sok gyönyörűséget, amiből nem vehettek, mert nem jutott rá. A jövendőmondó cigányoknál kis tengerimalacok, egerek rágcsikája mutatta meg a kíváncsiskodók szerencséjét. A jósoltatok csak úgy tolongtak megtudni szerencséjüket a planétáról. A piactér a vásárok után az eldobott hulladékoktól olyan volt, mint egy csatatér. Az állatvásárok hajnalán a közeli és távolabbi falvakból is felhajtották az állatokat. A tehenek, a csikók a kocsik után voltak kötve. Sok cigány lókupec egész füzér lovat vezetett fel a vásárba. A kocsikon kutricákban malacok sívítottak, s vásári zajjal lett tele az utca, ahol a szekerek elvonultak. A vásártéren lovak nyerítettek, tehenek bőgtek, és ment az alku. Az emberek rá-ráigértek egymásra, az eladók dicsértékjószágaikat, és ment a vevők ámítása. Szülém a vásáros időben izgatottan zárta a ház kapuját. Ilyenkor azt mondta: Gyün a sok kóbor embör a faluba és néhogy begyüjjenek a házhon és evigyönek valamit. Sok ilyenkor a csavargó, aki mindönre képes. 8