Sípos Erzsébet: Szülőföldem, földeák, népélete. A Makói Múzeum Füzetei 28. (Makó, 1982)

Régi és új település

csányi, Sczirbuly és Kapota családok. 1784-ben a katolikusok 1439-en, a görögkatolikusok pedig már 87-en voltak. Földeákhoz kisebb települések is tartoztak, így a Mámahalom, Kéthalom, Szabóhalom. 1845. május 25-én, vasárnap, Orbán napján a Tisza áradása elöntötte Földeákot. Május 24-én a késő esti órákban a templom harangja riasztotta fel a falut. Az álmaikból felvert emberek megriadva menekültek, mert a víz a falu határát a marosi rét felöl már elöntötte s még ezen az éjjelen 160 ház dölt össze. Másnap hajnalban erős szél fújt s ez még jobban erősítette a víz pusztítását. A lakosság a dombra, a templomba menekült. Reggelre a faluban már csak 45 ház állt, de néhány óra múlva ezek is mind összedőltek. Május 26-án az árvíz kissé visszahúzódott, s a falusiak kimerészkedtek a templomból. Nyolc nap múlva, június 1-én újabb áradás jött — ez Vásárhely felöl — s a lakosság ismét a templomba menekült, ez a víz az előzőnél is nagyobb volt. A közlekedés teljesen lehetetlenné vált. A földeákiak, ha Makóra akartak menni, akkor a gajdosi csárdához kellett kikerülniök, s a vásárhelyi országúton tudtak oda eljutni. Az árvíz 1846. márciusában megismétlődött. A község lakosai az ismétlődő árvizek miatt arra a meggyőződésre jutottak, hogy ezen a helyen falujuk biztos, nyugodt életre sohasem lesz képes. Az elöljáróság a földesúrral tanácskozott, hogy távolabb és magasabb fekvésű helyen építhessék fel falujukat, ahol hasonló veszély nem fenyegeti őket. A választás a partos, karabukai területre esett. A tárgyalást a Návayakkal a falu nevében Rakonczai István bíró vezette, kinek fő érdeme volt abban, hogy a Návayakkal ez a cseremegállapodás létrejött. Az új területen a lakosság azonnal megkezdte házai felépítését olyan gyors ütemben, hogy 1846—47-ben már majdnem minden ház állt az új Földeákon. A házakat — alapozás nélkül — vertfalból és vályogból építették. Az új helyre település igen szerencsésnek bizonyult, mert 1853-ban, 1855-ben és 1866-ban is elöntötte Ófalut a Tisza és a Maros, de az új település megmenekült. A két nagy folyón kívül többször kiöntött a falu alatt húzódó Szárazér is, kisebb pusztítást okozva. A község az új helyen mintegy 150 holdnyi területen épült fel. A falu közepén 10 holdnyit üresen hagytak a templomnak és a piactérnek. A csereszerződésben a község írásban kötelezte magát, hogy az új faluban templomot, plébániát, iskolát és harangozói lakást is épít a saját erejéből. Mig a templom fel nem épült az új faluban a nagy ököristálló volt az iskola s egyben az istentisztelet helye is. A templom építése olyan gyors ütemben haladt, hogy 1856. május 11-én, pünkösd ünnepén már megtartották a zöldág ünnepét. A falu új temetőt is létesített, melyben az első temetés 1846. október 4-én történt, s az első halott Bódi György és Késes Erzsébet Földeákon dolgozó vásárhelyi lakosok hat hónapos József nevű gyermeke volt. Ez a temető csak a katolikusoké volt, a más vallásúak részére külön kerítettek el egy területet. A katolikus plébános más felekezetűeket is eltemetett, mivel azoknak papjuk akkor még nem volt. Az ilyen temetéseknél csak a kis hírharang szólt. A makói és vásárhelyi tanyákról a 19. század végén református vallásúak szivárogtak, 1885-ben már iskolát is szerveztek, ahol református tanító tanított és az istentiszteleteiket is itt tartották. Ekkor a katolikusok még nem házasodhattak össze a reformátusokkal. Az I. világháborút követő évek nagy nyomorúsággal és nélkülözéssel köszöntöttek a községre. Az elesett férfiak hiánya erősen érződött a mezőgazdaságban. A Návay-birtokon az intézők kemény kézzel, ridegen irányították a munkát. A nagy garral beharangozott Nagyatádi-féle földreform csak látszatmegoldást adott, a szegényeknek a falu legrosszabb földjeit osztották ki. A saját földön még embertelenebbül kizsák4